Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ nyolcvanas évek végére a líra helyzete immár visszavonhatatlanul és tovább nem leplezhetően láthatóvá vált, hiszen a közbejött úgynevezett rendszerváltás minden addigi józan számítást összekuszált, és a költészet többé mintha már nem számított volna országos ügynek. Az irodalom szereplői között voltak, akik ezt megelégedéssel üdvözölték. Ám vélhetően jóval többen a romlás jelét vélték felfedezni benne. Ahogy a póz, a költői szerep jelentést felügyelő erejébe vetett hit, a sors mint politikum, a föltétlen eredetiség elvárása, a lírát a költői képpel azonosító poétikai gyakorlat háttérbe szorult, úgy növekedett meg az érdeklődés a szövegek sokféle világa iránt, és úgy tért vissza az irodalom emlékezete. És ezzel együtt színesedik a műfaji kínálat. Egyáltalán a műfaji és a formai emlékezet mint jelentést közvetítő energia megnyitja a múltra való ráhagyat- kozás útját. A nem csak illusztratív vagy motivikus elemként alkalmazott hagyomány a nyelvek párbeszédét ténylegesen megtörténő eseménnyé teszi. Az emlékezet szabályozott formáira, közöttük az irodalomra különösen igaz lehet, hogy a jövő mindenkor a múlt felől közelít. A régiség kánont felülvizsgáló erejére nem véletlenül Weöres Sándor tett kísérletet a Három veréb hat szemmel kötet válogatásával, illetve más értelemben a Psziché című poétái románjával. A költői szerep iránti lanyhuló alkotói érdeklődés eredményeként a parttalan szöveg és a személytelen műfaj kerül inkább előtérbe. Kovács András Ferenc weöresi indíttatsú, a hanyatló barokk és a manierizmus kora iránti érdeklődés jegyében nyúl a régiséghez, és elsődlegesen mint műfaji és formai archívumhoz. Az avantgárd modernség jegyében personákat is felléptet a költészet porondjára, kiknek mesterségbeli tudása úgyszintén lenyűgöző. Érdeklődés mutatkozik az eposz, de legalább is a paródia (Szálinger Balázs: Zalai passió, 1999), valamint nagy ívű vállalkozásként a klasszikus verses regény (Térey János: Paulus, 2001) iránt. Az autoritás nélküli szövegek emlékezetének megújítása és a szerzőkről leváló mű-, illetve versformák a textust helyezik vissza a líra főszereplőjének helyébe. A poétikai rendszer nélkül, véletlenszerűen felbukkanó zárt, kötött és az időn átívelő műfaji kódok a személy közötti és személy fölötti folyamatosságot állítják helyre. Vagyis utak nyílnak meg vissza az időben is. Az ezen a területen is kezdeményezőnek számító Kosztolányi Halotti beszédjének (Kulcsár-Szabó Zoltán: Hagyomány és kontextusok, Bp., 1998.) értelmezésére új lehetőségek jelennek meg. Nem véletlen, hogy az archaizmusok bevonását a versolvasásba leginkább olyan értelmezők kezdeményezték, akiknek a recepcióesztétikai iskolázottság mellett a régiség irodalmára, illetve a műfaj mint hermeneutikai kód értelmezésére is van fülük (Szigeti Csaba: A hímfarkas bőre, 1993; Oláh Szabolcs: Elbeszélhető beszélgetés, Alföld 2001/2. 113—120.; Kulcsár-Szabó Zoltán: A líraolvasás lehetőségei a ’90-es években. In: Az olvasás lehetőségei, 1997., 134-145.). A régiség sokszor szerzőket nélkülöző archívuma sok-sok elfeledett műfajt tartalmaz, amelyeknek megértése az irodalmi beszéd jobb megértését segítheti. Érdemes velük kísérletezni.
