Irodalmi Szemle, 2003

2003/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Mács József: ESCORIAL avagy a Cs-tartomány (Egy életmű — kritikákban)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

legtöbbször a Számadás című versét olvasta fel, én a Pataki diákok című elbeszélésemet. Már az első verseiből összeállt Keselylábú csikókoromban észrevehető volt, hogy Juhász Ferenc hatására ő is a mindenséget vállalja fel költészetében, a földtől a csillagokig magasodik látóhatára. S ezt a fajta élet- és világláttatást már nem lehetett a bevált versformákkal, eszközökkel kifejezni. Az ő felfogását követve nemcsak a földtől kell elrugaszkodni, hanem a földhözragadtságtól és a lehúzó, visszatartó provincializmus szellemétől is. S akkor, amikor ő ezt felismerte, mi még sokan egészen mást vallottunk a költői és írói elhivatottságról. Közösségféltést, közösségszolgálatot. Az egyetemes magyar irodalomnak ezt a nemzeti közösségünket féltő és erősítő, példamutató törekvéseit tartottuk és fogadtuk el vezérlő csillagunknak. Én magam ennek a felfogásnak vagyok ma is a követője.

Cselényi László nem érte be ennyivel, magasabbra tört, s mert nem tudott mit kezdeni ezzel az itthoni „földhözragadtság” felfogással, mint egy mesebeli hős, fogta a vándorbotját, s elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni. S mikor megtapasztalta a külföldjárás hasznát, háromszor kereste fel Párizst, s megfordult más európai fővárosokban is. Franciául tanult, francia egyetemet látogatott, megismerkedett a legmodernebb irodalmi irányzatokkal s az ezeket erősítő, elfogadtató elméletekkel. Nagy felfedezéseit hozta aztán haza magával, amelynek a lényege az ő értelmezésében már nem lehetett más, csak az, hogy nem lehet úgy írni, ahogy költő elődei tették, vagy ha lehet is, az rá nem fog vonatkozni, ő ha törik, ha szakad, kiszáll a földhözragadottság ringjéből! Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, s Cselényi László szülőföldi visszatéréseiben odáig jutott, hogy a Szabad Újság hasábjain hagyományos írók könyveit mutatja be, én meg azt kezdem megérteni, hogy a mást akaró, akármilyen elhivatottságú emberek nélkül nem nagyon mozdul előre a világ!

De idézem Cselényinek az Irodalmi Szemle 2002. 12. számában megjelent Érzelmes utazás — Gömörben című írásából a következő elgondolkoztató vallomást: „Talán itt az idő a számadásra: én és a falum. Hosszú-hosszú nóta ez természetesen, s egyáltalán nem eredeti a kérdés. Korábban is felbukkant már a régebbi magyar irodalomban, ám divattá a harmincas években lett, a népi írók nyomán... Negyvenöt után ez a -haladó hagyomány«, sajnos, nem folytatódott... így mi, az én nemzedékem, a mai hatvanasok már csak cserepeit szedegethettük össze a hajdani divatnak. Pedig indulni még mi is így indultunk, éppen ötvenhat táján, nyilván a népi írók romantikus szülőföld-nosztalgiája nyomán, hisz első verseinknek-köteteinknek ugyanúgy Péterfala vagy Gömörpanyit a »főszereplője«, ahogy Hontfüzesgyarmat vagy Bátka a Duba és a Mács első regényeinek-elbeszéléseinek. Ami Dubát és Mácsot illeti, ők különböző intenzitással, de máig őrzik e hagyományt, lásd Mács nemrég befejezett, életműve szintézisének szánt tetralógiáját, az Öröködbe, Uram... négy kötetét, vagy a Halódó parasztvilágot, ám mi, Tőzsér meg én például, ugyanolyan messze vetődtünk a Gömör-problematikától, mint magyarországi vagy akár távolabbi kortársaink... Noha épp az utóbbi időkben mintha fordulni látszana a kocka... A mi térfelünkön az annyi utat végigpróbált Tőzsér legutóbbi kötete, s főleg annak címadó verse, a Finnegan halála, a Tőzsér-életmű csúcsa látszik igazolni, hogy az út visszafelé is épp oly termékeny lehet, mint előre csörtetve.