Irodalmi Szemle, 2003

2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.

Főnöd Zoltán

meg. Ozsvald Árpád „álmos falvak ködéből” jött, Ez a föld, ez a táj című versében népének „új regöse” akart lenni, mert: „... ez a föld, ez a táj / nyitotta szóra hallgatag ajkam. / Magyarnak engem itt nevelt anyám! /Embernek! Ki bátor, büszke arccal, / derűs, dolgos népének énekel.” Ez tudatosodik Bábi Tibornál is, amikor a „jobb itt az ismerős ég alatt” felismerésével vallja: „Itt van, ez a te hazád!/ hol minden fűszál ismer téged, / s a nép — bármi nyelven beszél, / — mégis, mégis ez a te néped!...” A „miértekre” akár Rácz Olivér (Mondd, mért van az) verssorait is idézhetnénk: „És mért van az, ha szépet akarsz írni,/ ezt írod: hulló falomb, virág, varázslat, tenger... / s nem írhatod le soha gondtalan, / nem írhatod le egyszerűen: ember”.

Ezekben a versekben, vitathatatlanul, kisebbségi sorsunk emberszabású gondjai,,,kis magyar tragédiái”, a sebzettség és üldözöttség élményei, fájdalmai fogalmazódtak meg. És velük együtt a hit és a bizakodás szelleme is beköltözött a sorok közé... Szomszédságukban azonban (tisztelet a kivételnek!) ott találjuk a költőtársak korábbi „belépőit” meg azokat a későbbi verseket, melyekben az üres plakátszerűség, az alkalmi verselés, az ünnepi rigmusok, az ellaposodott frázis kellékeit forgatták, s nem tudtak vagy nem akartak a politikai kényszer kísértéseitől szabadulni. így aztán még nem is a „fényes szellők” röpítették a gondolataikat, sőt a „személyi stigma” is rangrejtett volt verseikben, hanem a (megszületésük pillanatában is a gyötrelmes) frázisok, szólamok tették elviselhetetlenné ezeket a verseket. Említsük meg, hogy az alapozó nemzedék 1949 és 1951 között adta le névjegyét. Az Új Szó (leszámítva az 1949 húsvétjára közölt kínrímeket, meg /G./Kovács István: Az én anyám című versét, 1949. február 12-én) az elsők között Gály Olga (Himnusz egy anyához, május 14.) és Gyurcsó István (Anyám hét szavára!, augusztus 13.) versét közölte, majd Dénes György (A nyári mezőkön című versét, szeptember 4-én), illetve 1951-ben Bábi Tibor (Magad se tudod, április 27.), Ozsvald Árpád (A magvető, július), Török Elemér (Te is beszélj, augusztus 28.) versei folytatták a sort. Az első verseskötetet Dénes György (Magra vár a föld) adta ki 1952-ben. Új hajtások címmel verseket és prózai írásokat tartalmazó antológia jelent meg 1953-ban, Három fiatal költő címmel pedig 1954-ben Török Elemér, Ozsvald Árpád és Veres János versei jelentek meg, jócskán adózva a korszellemnek. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy utaljunk a tényre, Bábi Tibor és Ozsvald Árpád pályáját — irodalmi előzményeiknek, felkészültségüknek köszönhetően

— a sematizmus csak érintőlegesen befolyásolta. A „derékhad” költőinél a korrekcióra, s ezzel a pálya módosítására is, a hatvanas években került sor. Dénes György munkásságában az Évek hatalma (1966) című kötet jelentette a sematizmus béklyóitól való szabadulást. Török Elemér (a sematizmus sokkja után!) mintegy másfél évtized múlva (Fényért perelek, 1968) jelentkezett első önálló kötetével. Veres Jánosnak alig fél évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy műhelygondjain túltegye magát. A Tüzek és virágok című kötete (1961) az irányváltást bizonyította. (Költészetük kiteljesedésével másutt foglalkozunk.)

Léghuzatot, friss fuvallatot a „nyolcak” nemzedéke hozott a magyar irodalmi életbe Cseh/Szlovákiában. Évekre volt szükség, amíg költőink s irodalmunk egésze számára is tudatosodott az az igazság, melyet Illyés Gyula így fogalmazott meg: „Nem a kitárulkozás avatja a költőt, az írót művésszé, hanem