Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (2) (napló)

Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (2)

láthatóan, kedvezményezi is őket. Janics akkor, azóta tudjuk, ugyancsak száműzetésben volt a távoli (legalábbis mátyusföldi szülőfalujától távoli) Jolsván, s nyilván tisztában volt azzal is, hogy mi hogyan és miért kerültünk oda, ti., hogy kiraktak bennünket a szó szoros értelmében a saját lakásunkból az utcára. Az volt csak a különös számunkra, hogy Janics felesége szlovák volt, velünk egyidős fia pedig, tudtommal legalábbis, nem nagyon mutatta, hogy egyáltalán tud magyarul, ami persze, különösen a későbbiek ismeretében, elképzelhetetlen volt. Én inkább csak amolyan anekdotákból ismertem Janics doktort. Hogy vicces ember volt, akiről az a hír járta, hogy különösen kedvelték őt a Jolsván már akkoriban is bőven szaporodó cigányok. A doki állítólag mindtől megkérdezte, milyen gyógyszert óhajt a betegségére, s azok mind szirupot óhajtottak. A doki meg írt nekik, lerázva őket a nyakáról. Igaz volt-e vagy sem, ki tudná azt már ma megmondani? Jómagam, hosszú idő után, 1968-ban találkoztam Janics Kálmánnal, akkoriban, amikor egyszerre csak fölfigyeltünk az írásaira, s hirtelen ismertté vált a neve, különösen az addig titkos, elhallgatásra ítélt, magyarüldöző dokumentumok közreadása nyomán. Akkoriban persze mindannyian azt hittük, hogy vége a hontalanság éveinek s a róluk szóló némaságnak, s ezután már mindig úgy lesz, ahogy hatvannyolcban volt, s mindent megírhatunk ugyanúgy, mint Dubcek idejében, de hát... mindannyian tudjuk, mi következett.

Janics Kálmán is elhallgatott újra, hosszú időre, s talán másfél évtized is eltelt, midőn újra hallatott magáról. A később történteket mindenki ismeri, én az egésznek egy jellegzetes előjátékát mesélném el Jolsva, Janics és a magam apropóján. A hetvenes évek közepe táján lehetett, péntek délután, az akkoriban még a Martanovic utcai barakkokban „székelő” Madách Kiadóban. Megyek valamiért a szerkesztőségi részleg szobájába s szokásom szerint körbeszimatolom az asztalon hányódó könyveket, kéziratokat. S látok egy jókora frissen érkezett szállítmányt. Mi ez? — kérdezem a kolléganőmtől. Látod, egy Janics-kézirat. Azt még akkor nem tudtuk, honnan is tudtuk volna, hogy mi ez A hontalanság évei. Izgalmat szimatolván s péntek lévén, elkértem, hogy belenézzek, hétfőig úgy sem kell már senkinek. így történt. Hétfőn aztán kitört a balhé, a hekusok keresték és lefoglalták a kéziratot, s hamarosan azt is megtudták, hogy valaki már, vagyis én, elolvastam. Hogy mit kapott ezért szegény főszerkesztőm, aki persze minderről mit sem tudott, azt máig nem tudom. S azt sem, hogy mit kapott ezért a főszerkesztőtől a kolléganőm. Én persze rövid úton igyekeztem Janiccsal tudatni, mi történt. Jolán néném akkor már egy udvarban lakott Janicsékkal, s azt is megüzentem neki, én, naiv lélek, hogy igyekezzen egy vagy több példányt biztonságos helyre eljuttatni, mert azt a példányt, amit a Madáchba küldött, vissza már aligha kapja. Én, naiv lélek, mondom. Azóta köztudott, hogy a kézirat régen biztonságos kezekben volt, csak azért küldte a Madáchba, hogy visszautasítsák, s így legyen oka rá, hogy külföldön adhassa ki. Illyés és Csoóri segédletével, előszavával.

Hát így történt. Azt is megtudtam persze, jolsvai kapcsolataim útján, hogy mi minden kálváriát járattak meg vele. Elképzelni ezt akkor sem volt nehéz, ma meg már, utólag, különösen nem az. Annál nehezebb volt megértenem, mi történt később, a Duray-per kapcsán. Hogy milyen ördögi praktikákkal tudták