Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (1.), (A tájról, hazáról, nemzetről)
A város később következik, amikor lakóhellyé-munkahellyé lesz. Állhatatlanabb hely, szélfúvásban könnyebben változó, kozmopolita hajlandóságú. A falu hűségre, a város hűtlenségre csábít, nem könnyű felismerni, hogy sokat kínál, ám nehezen ad valamit! S amit ad, kezdetben inkább kaland, útkeresés, országjárás és tájékozódás, mindez ösztönös, még az önvizsgálat igénye sem jelentkezik kényszerként. Prága utcáit járva apám nyomait keresem, katona, mint ő, bár a város közelében, kietlen téli mezőségen sátrakban lakunk. Kimenők alkalmával a houstoni kocsma és vég nélküli sörözés az egyik lehetőség, a másikat a főváros kínálja, film vagy színielőadás, az idegen nyelvi közegben nem találom apám nyomát. Ellenben egy könyvesboltot a Vencel tér alján, Magyar Kultúra felirat állít meg előtte, kirakatában magyar könyvek. Ott találom az akkor induló Nagyvilág egyik számát és benne Hemingway Francis Macomber rövid boldogsága című novelláját. Nyirkos, hideg sátorban, magas vaságyon olvasom, a sátorponyván s a pókhálókon gyönggyé fagyva csillan meg leheletem, riadót várunk, reménykedve, hogy mégsem lesz. Megérint a világirodalom élő hangja, lebírhatatlan szirénhangja, s a földrajzi csábítás, messzi szavannák és komor mocsárvilág borzongató üzenete, férfi és nő testi viszonyának pátosza a karthauzi ridegségben, a szabadság vonzása és a kötöttség kényszere egy időben. Minden eszme valahogy bizarrnak tűnik, mert a valóság puritán és illúziótlan. Semmit nem sejtettem még akkor, ösztönember lehettem. Talán apám emlékét sem igazán kerestem a vén utcákon, inkább önmagamat. Helyzetem roppant egyszerűnek s ugyanakkor hallatlanul bonyolultnak tűnt. Talán az is elég számomra, hogy apám egyszer itt járt, látta Húsz János templomát, az Orlojt és a nevezetes Városházát, melynek emeleti ablakából a felindult cseh nemesek kidobálták a német urakat. Igen, ennyi maradt számomra, apám is itt volt egykor, és Masaryk elnök megdicsérte, hogy jól megüli a tüzérlovat. Más korban és más egyenruhában járt erre, egy másik köztársaságban, amelyiknek az utódja később világgá kergette volna, de nem sikerült. Arra azonban alighanem gondoltam már, hogy az ember — a katona is — bonyolult helyzetbe kerülhet a haza fogalmával, a fontossági sorrend szerint talán nem is hazája van, hanem sorsa! Olyan élete, amely a tér és az idő méreteiben, földrajz és történelem rejtélyes egységében folyik, kiszolgáltatja végzetének s még inkább önmagának. Mert mihelyt önmaga felől gondolkozni kezd, létét elemezve és hazáját keresné, megválaszolhatatlan kérdések falába ütközik. De talán megsejti, hogy a kérdés bonyolultabb, mint hinnénk. Még az is felmerülhet benne, hogy a haza fogalma olyan eszmény, amelyet nem könnyű pontosítani. Hát még a nemzet! Szabó Zoltán az igazság közelében jár, amikor úgy véli — 1939-ben —, hogy az átlag magyar bizony inkább az állam polgára, minthogy a haza fia lenne! Talán a hazát meg kell találni, meg kell fogalmazni önmagunk számára. Hogy igaz eszme s ugyanakkor élhető valóság legyen! Sokan bizonyára nem is keresik, másokban közhelyesen, jelszavak formájában él, olyanok is lehetnek, akik a közelében járnak, ám elmennek mellette. Alighanem kevesen vannak, semmiképp sem többségben, akik tudják, hogy a hazában élnek és érte vannak! Duba Gyula
