Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Németh István: Dőrejárás (2) (vers)
Németh István okosak, már-már a mennyekbe ér a nagy vízfejük, tüdőnkbe éles könyökük... De hát... A két kezed még megtart a kavicshegyek felett, a tetőn végigzúduló eső sem ránt le a földre. Élsz tisztán. — Tisztán? — nem mondhatom. Naponta szembeköpdösöd magad már csak azért is, amit megengedsz magadnak, de nem menekülsz. A hold a hátamba süt, süvítenek a szelek, nyerítenek a verssorok, zuhog a metrum, de talán felfogod, talán felfogod, talán felfogom s eleresztem a szelet. 10 Az elárvult falu elhagyta ebeit: háztól házig, pajtától pajtáig űzi őket horpadt gyomruk: Csak a szellemek járnak így vonítva, láncaikat zörgetve, rettegve és rettentve a temető fej fái közt. Néhány nap és minden már csak emlék: kibelezett hűtőszekrény, akváriumba fagyott halak, sár, homok, porladó por... Az utas, ha majd egyszer erre jár, már minderről mit sem tud. Nem, nem lesz, akit meglátogasson a sánta pék, a szellemek is csak egymást rémisztgetik, a falu bolondja csak bóklász, és egyre csak az új és gyönyörű világba kiáltja bánatát. Új és gyönyörű? Vajon szebb lesz-e és otthonosabb-e, mint a régi volt? 11 A falakon és itt belül is ragyognak a csillagok. A sorok összeszorulnak, sírnak, nevetnek, megfogják a kezünket, vezetnek, vezetnek föl, egyre följebb. Hegedűművész kísér.
