Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A különbségek iránti érzékenységről (Grendel Lajos születésnapjára)
Jubilánsok köszöntése Másfelől viszont könnyű dolgunk van. A modell friss és utánozható. A város hét évszázados története frappáns cáfolata az egyenes vonalú progresszióról alkotott gyermeteg hiteknek. A történelem konstruáltsága narratív jellegéből eredeztethető. A narratív megkomponáltság mikéntje ugyanis eleve meghatározza a befogadás módját, és ezáltal irányt ad az értelmezésnek. Az igazság attól függ, hogy a talált szövegek milyen mértékben képesek meggyőzni az olvasót a maguk igazáról. A regény a kérdést úgy tálalja, hogy a szövegeket nem egy szerző tollából származtatja. Az Olsavszky-házban talált tekercseknek összesen hat, többé-kevésbé beazonosítható szerzőt tulajdonít az elbeszélő. Az elsőként említett szerző megnevezetlen marad csakúgy, mint a regény első részének tizenhatodik fejezetében olvasható allegorikus tartalmú szöveg szerzője. Rajtuk kívül a következő szerzői nevek bukkannak föl: Somogyi Juhász Péter, Kenéz Borbála, P. Sándor és a bécsi holland nagykövet. E szerzők beszámolói pusztán egymásnak ellentmondó olvasatoknak bizonyulnak. Az első (névtelen) szerző például a törökök fegyelmezettségéről és civilizáltságukról ad hírt. Somogyi Juhász Péter viszont tanúsítja, hogy a török nép nem emberi fajta. Az eligazodást nehezíti, hogy a szövegek egymásnak teremtenek kontextust, egymást idézik, illetve egymást olvassák. Somogyi Juhász Péter és P. Sándor egyaránt Kenéz Borbála naplójára hivatkoznak, beszámolóik - noha majdnem szó szerint megegyeznek (hiszen ugyanarra a dokumentumra támaszkodnak)- mégis ellentmondanak egymásnak. P. Sándor ugyanazt állítja Kenéz Borbálával kapcsolatban, mint Somogyi, csupán a császár helyett mond szultánt, s a bécsi nép helyett sztambulit. Mivel szövegeik egymást írják fölül, ezért egyiküké sem tekinthető elsődlegesnek. Ez az eljárás, amely a történeti tények behelyettesítésén és a beszámoló szó szerinti megismétlésén alapul, a konstrukciójellegű történettapasztalatot erősíti, ugyanakkor egy ironikus történetszemléletet enged érvényesülni. A regény aláássa a történelmi tény fogalmát, hiszen nem tudni, kinek a tiszteletére rendeztek napokon át tartó lukulluszi lakomát a városban. Háromszáz évvel később, a huszadik század második felében az esemény emléke már csak a zabálás kiüresedett rituáléjában él tovább. A rituálé az eredeti kontextus ismerete nélkül azonban értelmezhetetlen. Csakúgy, mint az egykor szent családi ereklyék, amelyek céljukat és eredetüket vesztve csupán mint rekontextualizált szimbólumok léteznek tovább. A családi címer a tévékészülék fölött lóg, az apa kardja pedig antennaként funkcionál. A regény a mellérendelés alakzata révén a történeti idő ironikus, deszakralizált folytonosságát körvonalazza. A folytonosság képzetét egy rendkívül szerteágazó metafora, a tűz metaforája is előhívja. Tallós lelkészre ellenségei rágyújtják a templomot. Lányát, Rozáliát egy Lángh Imre nevezetű egyén menti meg, Valószínűleg ennek a Lángh Imrének leszármazottja a temető mellett lakó titokzatos, állandóan szivarozó alak, Bolygó. Ezt az értelmezést sugallja az is, hogy Bolygó kísértetiesen hasonlít az elbeszélő nagybácsikájához, Szoszó bácsihoz, akinek valódi neve Lángh Attila. A város, amelyről az Olsavszky-házban talált tekercsek szólnak, a történelem folyamán számtalanszor leégett A jóslat szerint végső pusztulását is majd a tűz okozza. Ez a nap azonban kétszáznegyven éve
