Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ Kimerülés irodalma egyfajta negatív víziót vázol fel korának irodalmával kapcsolatban, míg tizenhárom évvel később az egykori kimerülés immáron újrafeltöltődésként affirmatív kontextusba kerül. (Mind a két cím kétértelműséget hordoz, amennyiben kimerítő-, illetve „újra feltöltő” irodalmat is jelent, ezáltal is utalva a befogadói szempont kitüntetettségére.) Önként adódik tehát az a feltételezés, hogy Barth életművében a fordulat a két szöveg megírása között történik meg, hiszen a második egy kifejezetten plurális kulturális logika pozitív víziójaként értelmezhető. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Barth későbbi írásában a korábbi időszakot is a posztmodern építésének látja, sőt, 1950-ben, tehát jóval korábban megjelent szövegéről írott bírálat megállapítását az egész posztmodernizmus lehetséges ismertetőjeleként fogja fel. Annyi tehát bizonyos, a kimerülés irodalmát tematizáló szöveg a későbbi, visszatekintő reflexió horizontja# a posztmodern kiépülésének folyamatába illeszkedik. Még inkább megkérdőjelezi a két szöveg közöttre lokalizált korszakváltás álláspontját a korábbi alaposabb áttekintése. Ez ugyanis nem a később posztmodernként számon tartott irodalmi korpusz kimerüléséről ad hírt, sokkal inkább arról, hogyan válik egyre kevésbé folytathatóvá — egyre kimerítőbbé — az örökölt, és a kanonizálódás történetében normává szilárdult tradíció. Barth Beckett Watt és Molloy című regényeire hivatkozva beszél a „csend irodalmának” folytathatatlanságáról. Barth szerint a jövő az olyan szerzőké, akik másféleképpen írnak. A szavak és a cselekmény redukálása nem vihető tovább.21 A kimerülés konstatálása tehát éppen a még beláthatatlan, de elvárásként már jelenlévő új felé tekint. Mivel az új tapasztalatként még nem, csak elvárásként van jelen, nem helyezhető az affirmáció horizontjába, ugyanakkor ez a diszpozíció semmiképpen nem minősíthető a már említett „modern” jelzővel. Ahogyan az óvatos fogalmazásból is kiolvasható, a szerző érzékeli, hogy valami még tulajdonképpen nem létezőről beszél. A fenti horizont a megújítandó hagyomány képezte tapasztalati térre épül, így egyfajta jóslatként funkcionál. Nincs, és nem is lehet birtokában a megújuló irodalom tervezhetetlen történését belátó szempontnak, és valóban, az új irodalom későbbi leírásában más szempontok válnak fontossá. A korszakokról való tudásunkat azonban így is gazdagíthatja ez az összevetés, amennyiben rámutat, mennyire nem látható a kortárs szemlélő számára az a történés, mely csak a későbbi korszakoló retorika következményeképpen jön létre, s amelynek őmaga mégis aktív részese lehet. A kérdés megértéséhez azonban összetettebb modellre van szükség a diszpozíciót korszakjelölő indexszel ellátó elképzelésnél. Az elmúlt évtizedben a magyar irodalomtudományban is ismertté váltak azok az elméleti gondolatmenetek, amelyek a korszakváltásokkal kapcsolatban vázolnak fel mind a marxista irodalomtudomány naiv „üdvtörténeti” teleológi- ájánál, mind a strukturalizmus mechanikus elhasználódás-logikájánál összetettebb érvrendszereket. így tehát magára valamit is adó irodalomtudományi munka nem nélkülözheti egy feltételezett korszakváltás vizsgálatának esetében a korszaktudat, és a korszakolás mint performatív nyelvi teljesítmény elkülönítését.22 Ez teszi lehetővé, hogy eltekintsünk a félreértéstől, hogy egy korszakváltás egyetlen eseményhez vagy időponthoz kötődik. Ez a kapcsolat
