Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Az írás mint játék, határsértés és bátorság
KÖNYVRŐL KÖNYVRE még nyilvánvalóbb módon jelenik meg, hiszen felveti a szöveg műfajiságának kérdését is. A Szakbarbárok ugyanis hét nagyobb, többé-kevésbé különálló egységre tagolódik, amelyeket nevezhetnénk a kötet fejezeteinek, de akár különálló elbeszéléseknek is. A kötet alcíme - magyar RAPszódia - csak bonyolítja a kérdést, hiszen egyrészt lírai, másrészt zenei műfajra utal, s csak egy tágabb műfaji kontextus felrajzolásában, nem pedig annak azonosításában érdekelt. Ugyanez mondható el a Szakbarbárok paratextusáról is, amely szerint „Ez a könyv nem regény, de nem is novelláskötet. RAPszódia. A bennünk élő barbárságról szól.” A kötet hét nagyobb egysége további alegységekre tagolódik, amelyek között szorosabb kapcsolat áll fenn, bár a szöveg itt is tartogat meglepetéseket, hiszen gyakran egy alegységen belül is képes teljesen új irányt venni a narráció, hogy aztán néhány oldallal, négy-öt alegységgel később térjen vissza az elejtett szálhoz. A formalizálás lehetetlenségének nagyszerű példája a kötet első „fejezete”, amelynek első bekezdéseiben jelenik meg a „pribék”, azaz Jan Kerkowicz, akinek személye csak a „fejezet” második felében válik újra a narráció részévé, miközben Jean Taffarel és Michael Cannabare kalandjai töltik meg a tárgyalt rész alegységeinek döntő többségét. De még innét is kilóg a „fej, tor, potroh, és a csüngelék” alcím alá foglalt elbeszélés, amely Ficsku első kötetének utolsó novellája által legalább annyira értelmezhető, mint az első „fejezet” passzusai alapján. Ezzel ellentétben a szerző második kötetéből szinte szó szerint átvett Az oltott mész íze című elbeszélés, amely a Szakbarbárok ötödik egységét, „fejezetét” alkotja, összefüggő narrációt alkot, s csak kívülről bevitt tördelésnek tűnnek az egységes narrációt megszakító alcímek. Félreértés ne essék, mindez egyáltalán nem zavaró, sőt. A szöveg öntörvényűségének, a szemiózis lezárhatatlanságának képét involválja. Mégsem nevezném a Szakbarbárok szövegét egyszerűen szövegnek, sem elbeszéléskötetnek, novellaciklusnak vagy elbeszélésfüzérnek. A paratextus állításával ellentétben Ficsku negyedik kötete bátran nevezhető regénynek, még ha töredékes regénynek is, hiszen az egyes egységekbe és alegységekbe szétdarabolt narráció szálai a hatodik „fejezet”-ben összefutnak, és visszafelé értelmezik a szétszórt, törmelékes, mozaikos, kaleidoszkópszerű, a digressio alakzataival élő narrációt. Nem a véletlen irányítja tehát a kötet elrendezését, még akkor sem, ha a második, harmadik és negyedik „fejezet” talán felcserélhető lenne, hiszen a regénykompozíció klasszikus görbéjének tetőpontját, azaz a hét fejezet közül a hatodikat az egész kötet címét adó egység alkotja. Ebben, a Szakbarbárok című „fejezetiben, karneváli atmoszférában értelmeződnek szereplők és viszonyok, az aprólékosan felépített történetek és a homályban hagyott, elejtett szavak. Ficsku olyan regényt írt, amely korántsem választható el eddigi köteteitől, az életmű verziója a Szakbarbárokban különös jelentőségre és jelentésre tesz szert. A már említett, Az oltott mész íze című „fejezet” mellett, amely az Élni három nővel című kötetből került át a Szakbarbárok szövegébe, a Bíder-Májer terroristacsoport története című fejezet egy része is átvétel, az első Ficsku-kötet Andreas Bieder vallomása Ulrike Meier ügyében című elbeszélésének továbbí- rása. A Cégély Vendel-féle malacfalu címet viselő „fejezetiben közzétett, „a nagy kan gyesznó” monológja alcímet viselő szöveg szintén az első kötetből, a
