Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Széles Klára: Mit üzenhet egy költő - nehéz időkben? (tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE (idézőjeles) a Verlaine-utalás („ősz húrja”). De ez csak egy, a kezdőhangot megpendítő, választott képzetkapcsolás. Ez a zsongó húrú ŐSZ itt olyan különös hatalomként jelenik meg, amely „a teremtés ingereitől terhes, teljes”- akár a tavasz „akitől”: „tőle a föld is gondolkozni, érezni akar”. Persze. Hiszen az ősz a termés, az egész évi munka eredményének ideje. A betakarításé. A szüreté. Ámde ebben a Lászlóffy Aladár-os költői világban másféle természeteket és teremtéseket is magába olvaszt. „Nem igaz, hogy csak a tavaszok hozzák s jelképezik a kezdést! Az ŐSZ éppúgy a teremtés ingereitől terhes, teljes. ...Nagy és fontos emberi szerkezetek lépnek működésbe egyszerűen ama búcsúzónak tekintett ragyogástól, mely éppúgy az érkezésé is lehet" S ez a „búcsúzónak tekintett ragyogás" - másutt megnevezett NAPLEMENTE - itt, e költői világban minden köznapi vonzatát, jelentését alapvetően átváltoztatja. Visszájára - vagy inkább színére? - fordítja. Megjelenik a búcsúzás, az elmúlás. De a közkeletű őszi melankólia, ború, kíméletlen, elháríthatatlan végzet-jelleg helyett - egészen más képet ölt. „Ilyenkor, ...hiszi el az ember igazán, hogy élni érdemes, hogy szárnyalni kell és lehet. Megszépülünk, mivel tulajdon tükörképünknek érezzük, látjuk azt az örvénylő aranylást, amit véghezvisz az ŐSZ örömében a természet Ez, a Lászlóffy Aladár-világban élő ŐSZ tehát nem borongó, hanem örömteli. Felesel a közmegegyezéssel? A kultúrtörténetben is élő, folytatódó, hallgatólagos tradícióval, amely az ősz évszakát szintén a monotóniával, halálra készüléssel, búsongással társítja. Másról van szó. A hagyomány - hangsúlyozás nélkül is hangsúlyosan - jelen van. Csakhogy: Lászlóify-módra. Az emlegetett Chanson dautomne mellett, után a szél (az őszi szél) úgy bukkan fel, mintha „Vivaldi koreográfiájában” létezne. Mindez, s mindezek kapcsolata ennek a kisesszének az alkalmi, futó hangulatából adódik? Ez a fajta véletlen, ebben az írói világban ismeretlen. Akár Vivaldi felbukkanása kapcsán egy korai vers juthat eszünkbe (joggal), mint szervesen idetartozó - mint ezt a világot másfelől felmutató, mint ugyanezt a világot, e világ másik darabkáját felidéző, idevágó részlet: „Vivaldi egyik hegedűse fenn lakott a hegyről lekanyarodó / sikátorban, Szeptember úr és November úr között. ŐSZ 5volt / és egyenes tartású mégis. S a két, itt egymás mellé állított mű között a meghatározónak vélt közös kapocs, (az idézett versben): ..mély, zöld életöröm ült az örökös állhatatos és molytalaní- / tott függönyökön...”6 S éppen mindehhez az „idézet’-hez és idézett-hez, főként összetartozásukhoz, költői képzetkapcsolás-módjukhoz tartozna akár Nabucco is, a — kicsi (de mély) - írás indíttatását, befejezését, címét adó élmény? ( Nabucco a lemenő napban.) - Igen.
