Irodalmi Szemle, 2003

2003/4 - Majoros Sándor: Topolyai kaland (novella)

Majoros Sándor

Amikor az asszonyból kifogyott a szufla, és lerogyott a fejőszékre, Bálint barátom halkan, de tökéletes szerbtudással megjegyezte: pontosan tudja, a jelenlévők miért nem akarják a siptárok segítségét kérni, de mi ketten magyarok vagyunk, és számunkra ugyebár nem létezik albánkérdés. Mi lenne, ha mi — és énrám nézett — elmennénk azokhoz a hegyilakókhoz, és megkérnénk őket, segítsék világra a kisborjút, azzal a szakértelemmel, amivel errefelé e pillanatban csak ők rendelkeznek.

Nem helyeselt, de nem is tiltakozott senki. Már egészen elbizonytalanodtunk, amikor egy hegesztőiüstszagú öregember odalépett Bálinthoz, vállára tette a kezét, és lassan, tagoltan azt mondta: jól van, magyarok, menjetek, hívjátok ide az albánokat.

Észre sem vettük, mikor borult be fölöttünk az ég. Bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. Futottunk a szomszéd utcába, az albánok jellegzetes fehér falú házához, és tenyerünkkel megdöngettük a bádogkaput. Szinte azonnal kinyílt az egyik ablak, s egy kopaszra nyírt fiú ránk förmedt, hogy mit akarunk. Bálint szerbül magyarázta el neki a tényállást, mire a fiú becsukta az ablakot. Nem sokkal ezután kijött az utcára három fehér sipkás férfi. Egyikük megkérdezte, hol van a tehén. Elvezettük őket Ratkovicsékhoz.

A szomszédok addigra nyom nélkül eltűntek, a ház asszonya pedig a tornácon állva, egyetlen szó nélkül nézte végig, ahogy az albánok világra segítik, majd szalmával szárazra csutakolják a kis jószágot. Bálint meg én ott ügyetlenkedtünk közöttük, s amikor végeztek, megköszöntük nekik a fáradozást. Szúrós szemmel néztek ránk, és egyetlen szó nélkül távoztak. Furcsa módon, a fejkendős szerb háziasszony, aki érkezésünkkor szinte rimánkodva kérte, hogy segítsünk neki, ezután ideges lett, és kitessékelt bennünket a nagykapun.

Az előbb csak szemerkélő, majd zuhogó eső elől egy kiugró eresz alá menekültünk. Ha netán betoppantak volna a Koszovóról menekült rokonok, s mi elmondjuk nekik, mi történt, életük végéig kísértette volna őket a szégyen, mondta az én plezúros képű barátom, s nem volt kedvem vitatkozni vele.

Közben beesteledett, és iparkodnunk kellett, hogy elcsípjük a falunkba induló utolsó autóbuszt. Éjfél is elmúlt, mire csapzottan, pálinkabűzösen hazaértem. A feleségem úgy döntött, nem firtatja, hol kódorogtam eddig, s ez nagyon jólesett. Bálinttal azt terveztük, másnap újból bebuszozunk Topolyára, s valakivel megreparáltatjuk a kocsit. így is lett: bebuszoztunk Topolyára, megkerestük a Rade Koncsár utcát, ám a Zasztavámnak hírét sem láttuk. Első döbbenetünkben arra gondoltunk, sorra járjuk a környékbelieket, és kérdőre fogjuk az embereket, de a Ratkovics-porta előtt észrevettünk egy pristinai rendszámú furgont, amelynek oldalán golyó ütötte lyukak csúfoskodtak. Úgy kotródtunk el onnét, mintha célzótüskékkel noszogattak volna bennünket. Ne szomorkodj, barátom!, vigasztalt Bálint, amikor egy közeli kiskocsmában megpróbáltuk kiheverni ezt a megrázkódtatást. Most már tudod, milyen becses a tehén élete, ami meg a Zasztavádat illeti, legalább nem kell megérned, hogy keresztülmenjen rajta egy tank, ha tényleg kitör a háború.