Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - Gál Sándor: Patetikus naplemente (vers)
Gál Sándor Patetikus naplemente 1 a horhasok felett megállt a nap vérző őszi ég isten-úr szeme fuvallatok nyugosznak a fák hegyén s még a csillagok sem virrasztanak a szent távolság sem látható madárszárnyakkal magasul a csend valami áttetsző köd féle dereng nincs árnyéka a tükrös időnek ami elválasztja fénytől a sötétet ilyen íven feszül sors és élet itt kövül semmivé tagadás és hit isten-úr pusztítja legszebb fiait se vízözön sem kénesőáradat magát öli a mindenség ura és nem marad semmi fel fény lő adat arról hogy élt a szó a hangszülte csoda milyen mindenség hallgat tebenned torkod hangszálait ki nyeste el alkonyi téboly csöndre csend felel isten-úr szádból hová lett a nyelved 2 a távolság a szembefogta tér kortalanságon nyugvó hullámzó tenger felismered-é e belső tájat riadozását titoknak szépségnek bűnnek midőn fölzeng az alkonyi kórus vándormadarak hazatalált örömhimnusza íme az élet fölmagasztalása szent tűz napnyugvás mámora
