Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Sajátos értékek a drámában 82 Szalay Adrienn: „Szeretném, ha Isten kicserélne minkeť 86 Demján Adalbert: Irodalmi és nyelvi interpretációk
Könyvről könyvre mely a legáltalánosabb művészi karakter. Jelzem, hogy ez utóbbi fogalmat csupán annyiban vonatkoztatom a darabra, amennyiben az a szerző elméjében megszületett. A mű alapvetően a valóságot (az előadás jelene) célozza meg, ami különböző szerzői utasításokból is kitetszik - csend a színpadon, egészen a tűréshatárig -, mintegy jelezve a funkciót, hogy beleolvadjon a valóságba. Szinte üres a színpad (világos sivatag), melyet birtokba vesznek a szereplők, a közönséget még véletlenül sem nézve. A darab tárgya, a cél pedig - eljátszani a darab nélküli színészeket, tulajdonképpen magát az életet. Elméleti elgondolása, hogy a színész is éli az életét, s ez tulajdonképpen a színdarab. Ha nincs darab, a színész a darab hiányát játssza, illetve az élet hiányát, mert az a színdarab. Kérdés lehetne, hogy tiszta művészetfogalom-e ez. Hiszen meg akar ismertetni minket az élet hiányával, de úgy, hogy beleolvad az előadás jelenébe. Ez lehet a hosszú hallgatások funkciója. Érthetetlen kavalkádnak is tűnhetnek a semmiről szóló dialógusok. (Egy újabb vizsgálati szempont lehetne a close reading kontra képzelőerő hatása az élvezetre, amit úgy is mondhatnék, megértés kontra művészi befogadás) Edgár Wind azt mondja, hogy a színjátékot nézve csak akkor valódi és helyes az élmény, ha közben képesek vagyunk kikapcsolni az akaratunkat, mert e nélkül nincs valódi művészi élmény. A műalkotás, akárcsak az igazság, őszinte és teljes belefeledkezést követel.5 Ide kapcsolható a cím problémaköre — mennyire befolyásolja a megértésünket, vagy ha úgy tetszik, mennyire hat a képzeletünkre maga a cím. Ezt az olvasási stratégiára is vonatkoztatom, nemcsak a színielőadás befogadására. A Temetés esetében a válasz talán kézenfekvő, hiszen nincs más díszlet a színpadon a két koporsót kivéve. Ez meghatározza azt, hogy mire irányuljon a figyelem — talán öntudatlanul — a befogadás alatt. Mintegy rányomul az értelmezésre. A darab elején már ki is derül a probléma a szereplők, vagyis a színészek számára azzal, hogy felismerik a bábukat a koporsóban — tehát önmagukat a darab hiányával. A színészet problematikájára azonban csak később tér ki a műben. Először szükségesnek tartja, hogy érzékeltesse a nézővel azt a pánikszerűséget, amit a színészekben kelt a darab hiánya. Lehetséges a kérdés; mivel töltsük ki ezt a semmiről szóló darabot? Amennyiben a darab maga az élet, akkor azt az értelmezési lehetőséget is magába foglalja, hogy mivel is töltsük ki az életet, amiről már az elején tudjuk, mint a színészek, hogy darab, vagyis cél nélküli. És nem én vagyok-e, ha kimondom, ha megteszem azt, amit mások képzeltek rólam el? Ezt a hamisságot játszom el!... és ezt senki más nem engedheti meg magának. A hamisság szóra más rokon értelmű kifejezést is használ — alakoskodás. A színészmesterségről beszél, megkérdőjelezi annak mesterség mivoltát. Idomítva van a saját testünk, de mégis magunkról beszélünk, bármit teszünk is. Ez lenne a tökéletes színészet, egyben művészet, amiről azt hangoztatják, hogy az által válik tökéletessé, hogy megsemmisíti önmagát, valóságosnak tűnik. A művészet és a valóság viszonya komplex értelmet nyer a műben. Nagyon sűrű a szál, amivel egybefonja a kettőt. A színészek művészek, de mindennapi emberek is egyben. Erre utal a
