Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Sajátos értékek a drámában 82 Szalay Adrienn: „Szeretném, ha Isten kicserélne minkeť 86 Demján Adalbert: Irodalmi és nyelvi interpretációk
Könyvről könyvre eredményeinek, a korabeli magyar drámatermés ellentmondásosságainak, s végül a drámaszövegek vizsgálatából kifejtett tanulságoknak. Voltaképpen az imént felsoroltak alapozzák a dolgozat tartalmi rendjét, melynek haladási iránya a bevezetésen túl a következőképpen alakul fejezetenként: A szecesszió, A szecessziós dráma modellje, Az elemzésre szánt drámák kiválasztásának kritériumai, Szomory Dezső: Péntek este, Molnár Ferenc: A testőr, Babits Mihály: A második ének; majd a végkövetkeztetések és a szakirodalom feltüntetése zárja a sort - a tartalmiságának terjedelmében is megfelelő anyagot (141 p.). A szecesszió fogalmának tisztázása sokszínűsége miatt is vonzó lehet a kutatók számára. Egyes elemzői zárt ízlésrendnek, szinte minden művészetben érvényesülő korstílusnak értelmezték. Mások a századvégi megújulás általános megnyilvánulásának, korszellemnek és nem korstílusnak tekintették, ismét mások művészeti és irodalmi áramlatnak vagy irányzatnak, illetve azt megvétózva, egy heterogén tartalmú stílusmozgalomnak vélték; voltak, akik a századforduló többnemű tendenciájának mondták, differenciálatlan programmal. A szecesszió stílusát sokan ma is a képzőművészet, iparművészet, építészet függvényében vizsgálják, több kutató pedig csupán irodalmi jelenségek megközelítése, pontosítása kapcsán deríti fel karakterének lényegét. Jóllehet társadalmi, politikai, filozófiai és lélektani hatásoktól sem mentesek a fenti szemléletek, az irodalmi szempontú kutatások mégis valamiféle rendteremtésre sarkallnak. Ennek függvényében Sájter Laura az irodalmi szecesszió stílusirányzatát önálló, egységes egésznek tekinti, annak ellenére is, hogy köztes helyzete (a 19. sz. kilencvenes éveitől az első világháborúig terjedve) az irányzat átmeneti, azaz híd-jellegét erősíti. A mimetikus hagyomány áttörése kapcsán a szerző okadóan fejti ki vonatkozó álláspontját, amikor is a részleges mimézis és a művészi gondolat önérvényesítése, önmegjelenítése új kódrendszert teremt, olyat, amely főképp aktuális szellemi, társadalmi beágyazottságé. A szecesszió világnézeti háttere is összetett és ellentmondásokkal teli, s megkerülhetetlen, hogy ne befolyásolja az irodalmi befogadást: „a nőkép ambivalens, a gyakorlati világot szüntelenül ellenpontozza az álmok és vágyódások világa, a művészindividuum valóságos érzékletei feloldódnak egy általános, misztikus Szép-él- ményben; a művész az Isten nélküli, elgépiesedett világban az Istennel való találkozás élményét keresi, s ennek szent közvetítője akar lenni; különleges életérzése a magasabb Élet és az örök Élet átéléséből, élményéből táplálkozik (amelyek maguk is egymást kizáró ellentétekből épülnek fel), méghozzá egy olyan értékvákuumban, ahol a művész hol az elmúlt, hol az eljövendő világ értékeihez menekül. Az ellentmondások légkörét lehelő alkotó egész művébe beköltözteti a fenti ellentmondások művésziesített párlatát. A szecesszióra nézve nem közömbös az, hogy milyen kódot választ ezekre a közlésekre.” (11.) A fentiekből is kikövetkeztethető, hogy az irodalmi szecesszió formamegoldásai a „részleges mimézis” és a „művészi gondolat önérvényesítése” elvére támaszkodnak, ezáltal válnak el a realisztikus és naturalisztikus irányzatoktól. A különleges életérzés, amelyet ez az irányzat ugyancsak képvisel, a valóság stilizálásával kel életre, megközelítve egy elvárt fogalmi tisztaságot is. Újszerű stilizálási technikájában a „korlátozás és korláttalanná tevés” tendenciái egyidejűleg érvényesülnek, s ezek mint sejtető, sugalmazó megoldások otthon
