Irodalmi Szemle, 2003

2003/2 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) (napló)

Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában

idősebb, itt meg már — sajnos — én vagyok. Kovács Pistát régóta ismerem, még egyetemista korából, voltam is náluk Baracán, s ott derült ki, hogy az apja sokáig dolgozott együtt az én ugyancsak kőműves apámmal. Pista Budapesten járt egyetemre, s az ELTE-n nem kisebb valaki volt a mestere, mint László Gyula. S amikor hazajött, útja egyenesen a Gömöri Múzeumba vezetett. Ott dolgozott hosszú időn át, egyrészt, mint régész, másrészt mint néprajzos. Aztán jött nyolcvankilenc, a bársonyos, s ő belevetette magát, mint hajdan Veres János, a politikai csatározásokba, ő lett a múzeum igazgatója. Bár ne lett volna! Akkor tán máig ott maradhat a helyén s végezheti tanult szakmáját. Az igazgatóságot ugyanis megirigyelték tőle, s amint hatalomra került a Meciar- gárda s velük együtt a Szlovák Nemzeti Párt, azonnal nekiestek Kovács Pistának s kirúgták őt, egyenesen az utcára. S aki kirúgatta, a helyére került, az a hírhedt Bornayová volt (milyen szép szlovák neve van!), aki később a Szlovák Nemzeti Párt központi titkáraként összeakaszkodott a többfelé szakadt párt valamelyik (vagy tán mindkét) csapatával, s őt is kirúgták. Azt nem tudom, hogy a múzeumból is vagy csak az egymással marakodó népiek pártjaiból. Erre mondják a magyarok, hogy Isten malmai... A baj persze az, hogy Kovács Pista ezután sem került vissza a múzeumba, a Magyar Koalíció hatalomra jutása után sem (ugyan miért nem?). Nyitrán találkozgattunk egy időben, mikor ő is, én is ott tanítottunk, de Pista ott sem volt nagyon boldog, hisz Rimaszombatból Nyitrára járni, heti néhány óra miatt, nem nagy boldogság. Gondolom, ezért választotta inkább a helyi megoldást, s ma, mint a református egyház vendégházának a vezetőjét keresem föl hivatalában s találom meg a szemközti gimnáziumban, ahol mellékesen óraadó tanárként is működik. Ilyen gazdagok vagyunk?

Ha róla van szó, természetesen elsősorban nem privát szubjektív nyavalyáiról kell, hogy szóljak, hanem szellemi teljesítményeiről. Egy korábbi jegyzetemben megemlítettem már a Gömörről szóló, s Gömörrel foglalkozó könyvek ürügyén, hogy mennyi része, érdeme van ezekben B. Kovács Istvánnak. S nemcsak mint írónak és kutatónak, aki immár számtalan publikációval gazdagította a Gömör-irodalmat, hanem legalább olyan fontos a szervező tevékenysége is. Elég itt csak a már emlegetett Gömör-Kishonti Téka-sorozatra emlékeztetnem, melyet ő szerkeszt, s amelyben már eddig is olyan kitűnő munkák láttak (vagy látnak majd) napvilágot, mint a már ugyancsak emlegetett Gömör-Kishont vármegye nemes családai (Mihályfalusi Forgon Mihály eredetileg 1909-ben megjelent, s azóta tökéletesen feledésbe merült úttörő monográfiájának új kiadása), a Harmaci krónika, a Feled története, Kollár Sámuel ugyancsak feledésbe merült munkája, a Rimaszombat története s a Ki kicsoda Rozsnyón című lexikon.

De B. Kovács István alapította és szerkeszti a fővárosi irodalmi-kulturális lapok színvonalával vetekedő Gömörország című negyedévenként megjelenő folyóiratot is (és még nem bukott bele!). Ő a motorja a Gömör-Kishonti Múzeum-egyesületnek, illetve e társulás színvonalas Évkönyvének, melynek immár ugyancsak több száma jelent meg.

S akkor még nem beszéltem a saját munkáiról. Pedig ezekből is jócskán akad. Én magam a Gömörország című gyönyörű könyvére emlékszem leginkább,