Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - Csoóri Sándor: Egy elveszett karácsony (emlékek)

Egy elveszett karácsony

Zámoly nem hadászati célpont, Székesfehérvár viszont az. Ha azt elfoglalják az oroszok, Zámolyon csak átszaladnak.

Az előjelek épp az ellenkezőjét sugallták: egyre több német katona érkezett a faluba. Hozzánk is hatot költöztettek be az első, azaz a tiszta szobánkba. Ketten közülük azzal mutatkoztak be, hogy beköltözésük után fél óra múlva a konyha falát díszítő tányérokat, anyám szeme láttára, csiribí-csiribá, úgy „levarázsolták” a helyükről, mintha sose lettek volna ott. Kiderült róluk, hogy bevonultatásuk előtt hivatásos szemfényvesztők voltak, cirkuszi „varázslók”. Legjobban a krumplis pogácsát szerették, mézzel. Hol korán hajnalban, hol késő este vitte ki őket egy autó a frontvonalba. Pátkán át Lovasberény irányába. Oda is könnyedén, lazán indultak, mint akik fellépésre mennek.

De a hat között volt egy aki nagyon kirítt a csapatból. Négy-öt évvel idősebb is volt náluk s az arcán már jól kirajzolódtak azok a jövőbeli árkok, amelyek csak mélyülni fognak. Róla is kiderült, hogy ugyanannak a cirkusznak volt az alkalmazottja, mint a társai, de ő állatokat idomított. Amikor szabad volt, az idejét inkább velem, a tizennégy éves diákkal töltötte, mint a „bűvészekkel”. Valamennyire tudtam is vele németül beszélni.

A harmadik vagy a negyedik napon élete nagy szakadékába zuhantam alá. A hátsó szobában ültünk az asztalnál, és Alfréd elővett egy fényképet. A fényképen a felesége állt két fiúcskával egy téren, valamilyen díszkút előtt. Az egyik fiú nyolcéves lehetett, a másik hat. Egy bonbatámadásban mindhárman meghaltak.

Nem tudtam levenni a szememet a fényképről. Valaki benyitott a konyhába. Az ajtócsikordulásra Alfréd gyorsan visszatette a fényképet az iratai közé. Nem akarta, hogy akár anyám, akár a nővérem megismerhesse titkát. Gyorsan fölállt és kiment az udvarunkra, ki a szérűbe, ahonnét a temető dombján álló templomromot jól lehetett látni.

Másnap arra kért, szerezzünk valahonnét karácsonyfát, szeretne három szál gyertyát meggyújtani alatta, ha a karácsonyestét még nálunk töltik Zámolyon.

Fenyőfát Zámolyon csak lopni lehetett akkoriban, a Merán-lak erdejéből. Igaz, hogy csak hosszú tűlevelű fenyők nőttek az erdőben, de a parasztoknak és a pusztai cselédeknek ezek a szakállasabb, borzasabb fák ugyanúgy megfeleltek, mint azok, amelyeket a városban árultak. Ráadásul ezeket pénz nélkül meg lehetett szerezni, csak gyalogolni kellett értük, mert a grófék erdőőre — a nagytekintélyű jáger — a karácsony előtti napokban valahogy mindig otthon felejtette a szemét.

Dél körül indultunk el a Laja-pusztához közel eső erdőbe. Csönd volt és hó mindenfelé. Tetőtlen béke. A tegnap esti makacs ágyúzaj után jó volt lépkedni a szelíd hóropogásban. Arra emlékszem, hogy titokban boldog is vagyok, mert segíthetek fát szerezni ennek a szerencsétlen katonának, aki — ki tudja, hány hete már — egy idegen ország földjén, a halottai körül bolyong.

Útközben egyetlenegy embert se láttunk. De váratlanul az egyik huppanó mögül vadnyúl ugrott elő és villámcikázást utánzó tört vonalban menekült előlünk, mintha a legújabb harcászat elvei szerint képezték volna ki.

Alfréd ösztönösen előkapta revolverét s kétszer-háromszor rálőtt, de nem találta el. Örültem? Szomorkodtam a kudarcának? Azt hiszem, egyikre se jutott