Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - VENDÉGKRITIKA - Szávai Dorottya: Mézes-mákos testamentum
KÖNYVRŐL KÖNYVRE egy mézről szóló „ősi” dalocskával hódítja el. Milotát nevének — a szöveg szüntelen önértelmezése által is jelzett — etimológiája, a .kedves”, eleve rokonítja őt a mézzel, mely természeténél fogva édes. A méz, mely egyszerre étel és ital, a kultúra kezdeteitől fogva a gazdagság és teljesség szimbóluma, s mindenekelőtt az ígéret földjének jelképe. Ószövetségi jelentésében a méz nem csupán a Kánaán attribútuma, hanem egyszersmind erotikus jelentést is hordoz, az Énekek énekéoen a szerelem halhatatlanságának értelmében szerepel. Méz és halhatatlanság a zsidó-kereszténynél jóval tágabb kultúrkörben is szorosan kötődik egymáshoz Szimbólum értékű, hogy Milota Erkát éppen a méhészet tudományára tanítja, s ezzel a kifosztott, erős Thanatosz-ösztönű nő figyelmét a teljesség, a halhatatlanság és az újjászületés lehetőségére próbálja irányítani. A Milotában folyton május van, ami egy naplóregény esetében felettébb különös. Ismét csak maga a regényszöveg figyelmeztet május hó vallási ünnepének, a pünkösdnek jelentőségére, mely — a Jadviga-beli húsvéthoz hasonlatosan — a mű egyik szövegszervező elemévé növekszik. A pünkösd tudvalevőleg a Szentlélek ünnepe: az Ótestamentumban a Szentlélek a teremtésnél mint teremtő erő szerepel, másrészt Isten a Szentlelket mint erőt adja választottjainak. A Milota így valósággal a szöveg pünkösdjévé válik, hiszen benne a szöveg mint teremtő erő formálódik meg, amennyiben a két „választott” szereplő önnön naplószövegéből teremti meg önmagát. Milota és Erka pünkösdvárása valóban a lélek újjászületésének várása, noha — főképp Erka esetében — éppen a lélek elhalásának vagyunk tanúi. Az Újszövetségben a Szentlélek galamb formájában száll Jézusra, ennek újraírt változatát megleljük Erka galambjeleneteiben. Ennyiben a női hős áldozatisága az áldozati bárány képére játszik rá. Pünkösd a Szentlélek, a Szentháromság dogmájának része, melyet misztériumként tart számon a teológia. A Milota tehát, mint a lélek életének és halálának misztériuma, valóban pünkösdi szöveg, ha nem is a szó tisztán szakrális jelentésében. Ahogyan a két szereplő a kettős monológban megszüli-megteremti önmagát és a másikat, úgy ér egymásba a két szólam a regény zárlatában, úgy tekeredik egymásba végérvényesen a két szövegszál Erka és Milota halálában. S eközben a két fonál olyan fokig hajlik egymásba, hogy szinte eggyé válik, az egyik behatolva a másikba, amint Erka búcsúszövegét árnyalatnyi elhajlásokkal ismétli meg Milota testamentumának zárlata, mintegy kánondallamként felelgetve neki. S a szövegteremtő hősök elmúlásával a szöveg vége is elkövetkezik: a dikció elmúlása, ha nem is halála. S a regényszöveg teremtő-önteremtő aktusával sikerül mindkettejüknek kilépni „kiséletükből”, s átlépni a rilkei „nagyhalálba”, de lagalábbis a közelébe. A szöveg mint önteremtő erő megszüli Erka és Milota „saját halálát”. Éppen azt, ami hiányzott életükből, amit — más és más módon — kerestek és nem leltek, s ami e kettős szöveget megszülte bennük. így jöhetett el mégis a pünkösd, amit mindketten annyira vártak, a szó pünkösdje, vagy legalábbis annak reménye, dacolva a test pusztulásával és a lélek élő halálával. Azzal is, amit a szöveg — két variációs szólamban — ismétlőleg kimond, hogy „a holtat pedig elássák”. (Magvető. 2002; Kortárs)
