Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - VENDÉGKRITIKA - Szávai Dorottya: Mézes-mákos testamentum
KÖNYVRŐL KÖNYVRE a két regény ennyiben is szervesen kapcsolódik egymáshoz: a szeretőjétől elhagyott női főszereplő, Erka szerelmi passiójának stációit követheti nyomon az olvasó, mely a „Miért hagytál el engem?” kérdés — profanizált, ám szakrális jelentésének emlékét őrző — alaphelyzetéből a nő pokoljáró szenvedésén át kínhaláláig ível: a kábítószer-túladagolás többé-kevésbé tudatos (a Jadvigabeli Ondris halálát idéző) öngyilkosságáig. A regény története — az első regényhez s a műfaj egyik ősképéhez hasonlóan — a lehető legbanálisabb élethelyzetből indul ki: az elhagyott nő csalódásából, életkudarcából, mely mintegy görbe tükrével, az egész életében szeretőket tartó, megöregedett férfi — afféle vidéki Don Juan — számvetésével dialogizál, aki ráadásul a nő szeretőjének apja. így a szerelmi háromszög toposza is a szöveg középpontjába kerül: az öreg Milota számára Erka jelenti a meghódított nők leporellójában az utolsót, igaz, csak plátói értelemben. Az apa-fiú-közös nő alapképlet, mely már a Jadvigá- ban is nagy hangsúlyt kapott, láthatólag Závada lélektani érdeklődésének homlokterében áll — mint a szülői és a nemi identitásválság tünete. Ami a Jadvigában (s előképében, a Bovarynéoan) az anyaság kríziseként jelenik meg, az Erka esetében az anyság hiányában, a meddőségben manifesztálódik. A női főhős terméketlensége a regény szimbólumrendszerében is tetten érhető: a regényt behálózó mézszimbolika részeként maga a szöveg mondja ki, hogy Erka mint „álanyaméh” terméketlen. Másfelől Erka mániákus, olykor túlfűtött önanalízise, megsokszorozott önreflexiója magában is a személyiség önkioltását asszociálja, s így a terméketlenné válás jelképévé lesz. Mindkét regény centrumában a férfi-nő viszony áll, melyet Závada nagy lélektani beleérzéssel, a — ma kevéssé művelt — lélektani regény tradíciójára is rájátszva ír meg. Persze csak abban az értelemben beszélhetünk a lélektani próza hagyományáról, ahogy Flaubert esetében: beszélhetünk is, meg nem is. Závada erőteljes mesélő vénája, prózanyelvének intenzitása, „fűszeressége” kivételes — s manapság ritkának mondható — karakterformáló képességgel párosul, különösen ami a nőalakokat illeti. A pszichológiai kérdésfölvetés — itt is, miként a Jadviga párnájában — a szó valamennyi értelmében vett egymásba hatolás lehetetlenségeként formálódik meg. Innen a töredék kitüntetettsége, a szerelem, a nyelv, a lét töredékként való tapasztalása-megje- lenítése, melyet az elbeszélésmód is érzékeltet: az emberi kommunikáció nem más, mint megkettőzött monológ. A meg nem értés tehát egyszerre jelenik meg testi, lelki, szellemi és nyelvi problémaként. Ebből is látható, hogy a regény alapkérdése — a lélektanin túlmutató — nyelvi probléma, ami csöppet sem meglepő a Jadviga párnája ismeretében. A kettős monológban, írott és auditív forma szembesítésében maga a hiány tárgyiasul, a dialógus, a nyelvi beteljesülés hiánya: „Minek szólongat ebből a süket hangszórójából, ha engem némaságra ítél?...” — faggatja Erka az öreg Milotát. Závada szkepszise érthető itt tetten a kimondott-leírt szó beteljesülését, ha úgy tetszik, a lét beteljesíthetőségét illetően. Ezért is, hogy mindkét központi figura lételeme az örömkeresés. Erka örömkeresése: a vágy totalizálása a flaubert-i örökség testivé alakítását, bizonyos értelemben redukálását jelenti — Flaubert békebe\Qzés(dévorer)-e\-
