Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Pomogáts Béla: Költő és nemzet (esszé)

Pomogáts Béla

vélekednek a legelemibb — legemberibb — jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.”

Majd, most már egyenes támadásként, korábban sehol sem tapasztalható nyíltsággal mutatott rá az erdélyi magyarok jogfosztottságára: „Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.”

Ezt követik azok a megállapítások, amelyekre Kányádi Sándor imént említett beszámolója, illetve a romániai és szlovákiai történelmi tankönyvek nyomán jutott: „Gyakori — illetve mind számosabb a fölsorolható — pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét — a valósággal ellentétest —, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők »akaratából«: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.”

írásának ezen a helyén állapítja meg: „Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár.” Elítélve a román és csehszlovák kormányzat etnokratikus, általa, mint láttuk, „apartheidének minősített törekvéseit, cikkét mégsem a reménytelenség szólamával kívánta lezárni. Ellenkezőleg, a kialakult drámai helyzet közös tisztázására és orvoslására szólított fel. A Válasz a következő szavakkal ért véget: „A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”

Illyés írása természetesen a politikai szenzáció erejével robbant, hatását talán az is felerősítette, hogy 1978. január 6-án az Országház épületében a Vance amerikai külügyminiszter vezette küldöttség átadta a magyar országgyűlésnek a hazaszállított Szent Koronát. Az ünnepélyes eseményen természetesen a költő is résztvett, s a beszélgetések során a Válasz is szóba került. Illyés naplója örökíti meg, ki mindenki jelentkezett élőszóban, telefonon vagy levélben, hogy kifejezze egyetértését és örömét a Magyar Nemzetben megjelentek miatt. A január 6-i bejegyzés arról is szól, hogy Aczél György szerint „tompítani kellett volna egy-két mondatot”. A nevezetes írás általános visszhangja és sikere nyomán született az a meggyőződés, hogy Illyés utóbbi időben készült