Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Pomogáts Béla: Költő és nemzet (esszé)
Költő és nemzet átalakulás eszményeit. Azért is kell erre figyelmeztetni, mert a mögöttünk lévő évek során a baloldaliság fogalma „szitokszóvá” lett és eleve gyanakvást keltett, már pedig Illyés egyértelműen baloldalinak tartotta magát. Illyés mindig kivételes józansággal, tisztázott és határozott elvek birtokában kerülte el azokat a csapdákat, amelyek a népi irodalomra lestek, noha szívvel-lélekkel a mozgalomhoz tartozott, sőt a népi irodalom legrangosabb költője volt, túlnőtt a tábor és az irányzat belső vitáin. Népi író voltát egy rövid mellékmondatban így határozta meg: „a népiesség, ami nekem a nép anyagi és szellemi helyzetével való foglalkozást jelenti”. Valóban azt jelentette: Illyés műveiben nem találjuk a mozgalomra jellemző romantikát, annál több cselekvésértékű figyelmeztetést és vizsgálatot. A baranyai falvak népesedési helyzetének tárgyilagos és könyörtelen feltárásával ő irányította a figyelmet a csökkenő népszaporulat és a nagybirtokrendszer szorításában vergődő parasztság nyomorúságának összefüggéseire. O helyezte el először a magyar társadalom térképén a pusztai cselédség életét, ő derítette fel minden szociográfusnál pontosabban a falu legifjabb nemzedékének sorsát, vágyait és lehetőségeit. Költő létére egy egész szociográfiai kutatóintézet munkáját végezte el, jól tudta, hogy a változás legfontosabb feltételeként ismerni kell a valóságot, a társadalom helyzetét és viszonyait. Ez a valóságra tekintő figyelem mutatkozott meg azokban az írásaiban is, amelyek a magyarság kisnépi sorsának és tragikus történelmi tapasztalatainak következményeit mérték fel, a szétszóródással, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek helyzetével vetettek számot. A realista gondolkodó erkölcse érvényesült e munkában: Illyés sohasem elégedett meg a tiltakozással és a lázadással, annál többet dolgozott. Józansága, a nagyvilággal, a haladás eszméivel, az európai kultúrával őrzött termékeny kapcsolatai a népi irodalom táborán belül is külön helyet és rangot adtak neki. Elég merész volt ahhoz, hogy Szellemi fajkutatás című írásában a német expanzióval és a német importból terjedő fajelmélettel szembeszegülve a francia és a magyar szellem rokonságát hirdesse. Egy másik cikkében pedig így beszélt: „A fajták »jellegzetes ismérvei« engem, az egyént majd mindig viszolygással töltenek el. Csak azt becsülöm, amit minden fajtától elvárhatok. Ily úton keresem magamban a népiest, s ha a magyarság jellemvonásait valóban a nép őrzi, hát a magyart.” Az egyéntől, a nemzettől általánosabb emberi tulajdonságokat várt el: a humánum képviseletét. Ezért értelmezte a nemzet fogalmát az etnikum kategóriája helyett az erkölcsével, azzal a „mindennapi népszavazással”, amely, úgymond, a nemzetet mindig újra létrehozza. Némi elégedettséggel, ugyanakkor a vérségi közösség gondolatával folytatott nyílt polémiákat fogta egyetlen versbe a magyar irodalom igencsak eltérő eredetű, mégis azonos hivatást és erkölcsöt valló hőseinek nevét. A faj védői című versére gondolok: Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát koponyája, Petőfi szlovákos fekete s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme
