Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: A teljesség lehetetlensége (esszé)
Duba Gyula teljességre törekszik, amelyről tudja, hogy elérhetetlen! Ám úgy tesz, mintha elérhetné! Adja, amit tud, amire képes. Mondhatnánk: ami lehetséges s tőle telhető! Az épülő mű valósága extentív, mint — a tudósok szerint — a kozmosz természete! Irodalmi történeteiben megfog, hogy a vállalkozás természetéből fakadó hiányt alig érezzük. Feledteti velünk magabiztossága és az előadásmód nagyvonalúsága. A mélység hiányát és az alaposság abszenciáját érintő kételyeink is inkább a teljesség lehetetlensége felé mutatnak. Az átláthatatlan világ és az emberiség szellemi kozmoszának összemarkolására tett kísérlet s annak lehetetlensége között látványos és makacs akarat feszül: a költő vakmerő szellemisége! A dilemmát eredeti módon oldja meg: a valóság egysége s arca olyan, amilyennek látom! Prózája, melyet ismeretterjesztőnek vélhetnénk, ezért rokona költészetének! Nem tudományos módszerű és igényű szövegrendszer, hanem költői-lírai valóságkép! Az egész vállalkozást akár meggondolatlannak, hetykének nevezhetnénk. Indoka: hogy nem eredménytelen! Prózaszövegei a tények enciklopédikus áttekintését adják, tisztelettel idézve és adózva nekik, némi elfogultságra és pikantériára is hajlamosan, kritikai megjegyzésekkel és észrevételekkel fűszerezve. A menhírszerű (faragatlan, álló kőoszlop — szerk.) kulturális tények és adatok bátran villannak fel egy szubjektív tükörben. A szöveg csupa feszültség és vibrálás. A jelenségek — szerzők, művek, értékek — olyanokká válnak, mint a tüllruhába öltözött szép nő. akin nincs bugyi, sem melltartó, sejtetve csillogja-villogja rejtett bájait. Véleménye és értékelései formálásában intuíciója és olvasmányélményei sugallatától a szóbeszédekig, legendákig és hiedelmekig, sőt a pletykákig mindent befogad és átlényegít. Nem tárgyilagos ismeretterjesztő szövegek, hanem az igazságkereső szenvedély vallomásos képei. Történelmi időbe ágyazott s mégis időtlennek tűnő tényköltészet, bizonyos értelemben avatott líra a szellemi értékekről, melyet áthat a felettük érzett öröm és komolyság. Hasonló ez a bennfentes, a „rendtag” önérzetes bizonyosságával. Cselényi a lényegről, nevezetesen a művészet örökérvényűségéről beszél. Hit kérdése ez, a valláshoz hasonló érzés, tehát metafizika mindenképp. Szövegei ettől villózók és érzékletesek, vázlatszerűségük és mozaikosságuk ellenére is a fontosat, mintegy a lényeget közvetíthetik. Önellentmondásnak tűnhet fel, ha azt mondom: szubjektiven objektívek! Mégsem fából vaskarika ez. Úgy szólnak alkotókról, ahogy a színrajzok és művészi vázlatok hevenyészett vonásai és vastag kontúrjai visszaadják egy arc vagy táj, lélek és jellem szépségének vagy rútságának a minőségét, benső lényegét! Az Aleatóriával azonban gondok kezdődnek. Magam Cselényi kísérletező költészetét a Krétakor-ig (1978) követem. A lírai út addig, bár dimbes-dombos vidékeken is vezet, ha girbegurba is, egyirányúnak tűnik fel és járhatónak. S talán még a Jelen és történelem! (1981). Aztán a Téridő-szonátával (1984), nevezetesen az „aleatória” módszerével valami megtört, megváltozott, új irányt vett. A költészetbe betör a modern zene képzete! Az aleatória a huszadik század második felének zenei irányzata, a többszólamúság és fellazulás módszere. Növeli és bővíti a műben a rögtönzés s a véletlen lehetőségeit. Mintegy a valóssal szemben az elképzelt jelenlétét táplálja, a renddel szemben
