Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)
Duba Gyula feltámadását! Fürge mozgással szétrepül két karja, szinte elszáll, ölelésre tárul, akárha a világot készülne magához karolni és szorítani, hosszú siető léptekkel megy a tömzsi szobor felé. — Pádi Libor... hát te is itt vagy, testvér... hát egyenesen az égből pittyantál ide...?! Szavamra, alig változtál, komám! Hosszú utat tettél meg, bejártad a mindenséget, megfordultál mindenütt, ahol a madár se jár, mondd el, mi történt veled?! De amikor hozzáér, kissé megtorpan, meghökkenve megbámulja, nem öleli magához és nem nyújtja kezét, csak bámulja némán. Nem lehet oka mindennek!, gondolja magában Gondterhelt. A dolgok gyakran ok nélkül és értelmetlenül is megtörténnek. Egyszerűen vannak, kurtán-furcsán megesnek. Talán semmi másért, csak azért, hogy megtörténjenek. Oktalan dolgok tömkelege az életünk!, bölcselkedik tovább, amikor a városháza előtt hatalmas üdvrivalgás támad, a tömeg hosszan élteti a két Drabiciust. A tényeket el kell fogadni, ahogy megesnek! Valami mindig van, ez a döntő! Hogy miért van, mi célból és milyen rendeltetéssel? Ez már emberi kérdés. Minden jel szerint: másodlagos. A végső kérdések okát kutatni lehetséges, tudni örök vágy és óhaj, ám kilátástalan. Azonban megmozdul végre Pádi Libor. Nehezen szólal meg, mintha feleslegesnek tartaná a szót s rettenetesen unná magát. A közöny szobra is lehetne. Roland is leszállhatna így talapzatáról. Kolos lelkes hozsannája sem hat rá, megtorpanását mellőzi. Lomhán mozdul el helyéről, békésen, ám érdektelenül toporog, nyugalma rendíthetetlen, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintegy az örök béke jegyében létezik s van itt, talán követként. Aztán mégsem tagadja meg magát, fejét ingatja és rosszallóan rájuk szól, elégedetlen- kedve bírálva botor könnyelműségüket. — Hát jósoltattok magatoknak... a jövőt kémlelitek...? — Távoli és álmos a hangja, érdeklődés nélkül szól, tárgyilagos tényeket állapít meg, mintha kényszerből beszélne. Éppen csak, hogy mondjon valamit. — Ne higgyetek ennek a cigány némbernek, nagyon bolond asszony! Nagy csaló, de még nagyobb bolond! Már csak azok bolondabbak, akik hisznek neki...! — teszi hozzá mérgesen. S az indulattól, a kevéske egyéni érzéstől személyes lesz a hangja, megtelik egyéniséggel, ízzel és zamattal, kétségtelenné válik, hogy ez bizony ő, valóban ő, Pádi Libor, a költő! íme a nagy és bonyolult alkalommal megjelent a téren, visszajött a városba, talán, hogy elrendezze hátrahagyott ügyeit és igazságot tegyen a világ dolgaiban. Jellegzetesen, kelletlenül és mogorván szólal meg, nem az érdektelen szószátyárkodás mestere, ám azonnal felmérged és ingerült lesz, mihelyt helytelen dologba botlik, s aztán a szavak felajzzák, a sorjázó gondolatok felingerlik, meglátásai új és szenvedélyes állásfoglalásra gerjesztik, bősz vitákba lovallják, s ennek következtében már harcias és dühös, bajvívó kedvű, mindenképpen győznie kell! — Látó asszony Gizella... — békítené Gondterhelt, s Kolos helyeslően bólogat, igen, igen, mondja, mert jókedvű ötlete támadt, melynek szeretné megnyerni a harcias szoboralakzatot. — Tegyél vele próbát, Libor! Egyet se húzódozz, pajtás! Nyújtsd a kezed Gizellának, biz isten kíváncsi vagyok, meglátjuk, mit lát a tenyeredben... ne habozz, testvér...!
