Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)
Duba Gyula visszajövök értük, addigra a kedvük is megjön biztosan... — S mintegy magyarázatként még hozzátette. — Némileg elanyátlanodtak... talán azt sem tudják, fiúk-e vagy lányok voltaképp, de a bor majd helyrehozza őket, kemény legények ők...! Szikrázni látszik az őszi verőfény. Az embernek jó érzése támad, jótékony csodaszerűséget és játékos kedvet érez. A megfejthetetlen tarka forgatag sugározná? Gondterhelt érzi s Kolos szinte beleremeg. Kezükben cseréppoharat tartanak. Kétliteres ónkupa áll előttük, a Kellner a legkisebb hordóból húzta a fehérbort. Nézték, ahogy jobb keze mutatóujját kissé megemeli a lopó szárán, sercegve-sziszegve fut a kupába az aranyszínű ital. Olyan hihetetlen s mégis annyira valós. — Auf gesuntheit... váljék egészségükre, uraim...! — A csaposlegény barátságosan rájuk mosolyog, s olyan nyelvezettel szól, mintha az idő bugyrából beszélne, magyarul, bár archaikusan, idegenül s mégis érthetően... Balassi... motyog a költő... Balassi uram nyelvezete a végekről... — Prosit... — kacarász a csintalan menyecske —, isten-isten... na zdravie, páni... — s derűsen rájuk kacsint. Évszázadok szelleme — jelenként. Az átmenet bonyolult, ám felemelő. Kevés idő elteltével a költő erős karcsapásokkal úszik a mámor vizén. S Gondterhelt az emlékezés lágy anyagában, az idő finom iszapjában téblábolva levetkezi kételyeit. Mintha nagy csengő-bongó örökkévalóság venné körül. A Roland-kút vizének csobogását hallgatja, bugyborékoló sugarakban hull vissza a medencébe, a vízokádó békák fecsegése jelenlévő s egyben időtlen. S akkor súlyos kezet érez a vállán. A fekete köpenyes, szálas férfi vörös csuklyáját levetette, nem kíván ijedelmet kelteni. Jóindulatúan, barátian néz, ám ném mosolyog, a hóhér már elfelejtett nevetni. — Élvezzék az időt, urak, használják ki, kedvvel mulassanak! A sörharang- szóval majd befejezzük a bormérést, a Zöldház színpadán kezdődik a gálaest. De az még messze van — mondja kedélyesen. Akkor üti a toronyóra a tizenkettőt. Harangzúgás követi, betölti a teret, a paloták fala visszaveri, elúszik az északi hegyek irányába és a Folyó felé. A torony erkélyén megjelenik a kikiáltó. Három nyelven adja a polgárok tudtára, hogy a térre érkezik az országos hírű politikus és oroszlánszívű prédikátor, az örök lázadó és rettenthetetlen forradalmár, az egyház és a pápa elátkozója, a Habsburgok kérlelhetetlen ellenfele és minden zsarnok hatalom megtörhetetlen ellensége, az Antikrisztus leleplezője és megnevezője, maga a morva testvér, Nicolaus Drabicius... — Tör... történelmi bolond...óra... — szétesni készülve dadog Kolos. — Száza...adok őrülete fog kezet és mi... mi taps...olunk.J Induljunk Gond...terhelt! A huszita háztól a Ferencesek temploma felől érkezik a Békepárt Volkswagené. A Jezsuiták temploma előtt, a lépcsők mellett megáll. Pontosan a lépcsők és II Lipót diadaloszlopa között, mely fehér oszlop a császár győzelmét hirdeti a rebellis magyarok felett. Mefisztó száll ki a kocsiból és kinyitja a hátsó ajtót Ősz aggot segít ki, karjánál fogva tartja, szinte támogatja. Akik látják, zavartan gondolják: furcsa szerzet! Nehezen kászálódik ki az autóból, imbolyogva áll a lábán, mintha szédülne. Bizonyára nem bírja az autózást! Apró, töpörödött férfi,
