Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)
Szerelem Egy hónap múltán megtértek világkörüli útjukról, amelyről most derült ki, hogy egy elfelejtett görög sziget körüli úttal merült ki. Gyönyörű volt, csodálatos, mesés, rendkívüli, ott találkozott a kezdet a véggel, a végtelen a végessel, az istenek is oda járnak ünnepelni. Ha nem a vízben lubickoltak és a sátor árnyékában sem vesztegeltek, összejárták a kis sziget minden útját és ösvényét, megtekintettek minden házat, minden követ, sőt, valóságosan is körüljárták a szigetet, igaz, öszvérre nem tellett és gyalog fáradságosabb volt, az éjszakát pedig szabad ég alatt kellett tölteniük a part mellett, na de nem csodálatos, nem gyönyörű, hát nem szuper, fantasztikus? A sziget összes öblében megfürödtek, és csúcsáról meglestek majd minden napkeltét és naplementét. Este a Nap megmártózott a vízben, s hirtelen lebukott, mintha narancsot dobnál a láthatárra, másnap pedig újra előjött, mint egy sellő, kivirágzott a beláthatatlanból a bíborban született pirkadat. Egymás szavába vágva újságolták az élményeket, mutogatták a szebbnél szebb fényképeket — látod, lesz mire emlékezni! —, szinte gyanús volt már. A fiú szemében szokatlan szomorúság bujkált, de a lány, úgy látszik, nem vette észre, vagy talán nem is akarta, mert sosem nézett bele. Lelketek megtelt a hosszú útra, mert sokat láttatok, sokat éltetek meg, mosolygott édesapa. Túl sokat is néha, mondta komolyan a fiú. Ez a lány úgy rohangált össze-vissza, alig tudtam a sarkában maradni, aztán másnapra mindig kidöglött, hiába intettem, meg se nyikkant. De legalább pihentünk, tette hozzá elnéző megértéssel, mint akinek nem is volt más vágya, mint agyonhajszolni magát a hőségben, hogy aztán sapkáját a szemére húzhassa a fák árnyékában, élvezze a semmittevést és az ég kékjéről filozofáljon. Nem bírt, mert folyton fényképezett, mondta a lány, és a kecskéket simogatta meg könyvet olvasott. Nem tudod, miért nem süt itt a Nap, kérdezte hirtelen és egy kedves mosolyt fűzött hozzá, mintha el akarna simítani valamit. A nyaralás eleinte jó befektetésnek bizonyult, mert következtek az első állás szokatlan és kimerítő hétköznapjai. Új arcok kerültek a képernyőre, új távlatok nyíltak, mert új ablakok nyíltak, és a lány úgy érezte, akármilyen unalmas és förtelmes, de végig kell böngésznie ezt az új világot, aztán majd meglátjuk, majd csak valami eszembe jut. A láthatár szélén azonban vakok voltak az ablakok, nem fedezett föl semmit, ami különösebben lekötötte volna a figyelmét, és lassan, föltűnés nélkül csöndes közöny kerítette hatalmába. Elfelejtette álmait, vagy álmai felejtették el őt, bár az is meglehet, csupán elsatnyultak a malomkő alatt. Senki sem vett észre semmit, hiszen immár munkába járt, s elcsigázva került haza. Egyre kevesebbet beszélt, fáradtságát ki kellett aludnia, s az események kezdtek rajta kívül zajlani. Mire hazaérek, teljesen ki vagyok, panaszolta, megelőzve az esetleges kíváncsiskodókat. Nem tudom, mit csinál az én fiúm, ne is kérdezzetek, döglött vagyok, mint egy eldobott elhasznált fogkefe, jó, hát tegnap itt járt, de még nem voltam otthon, aztán neki is dolga volt, úgyhogy nem tudom, majd vasárnap, ha lesz időm, mert előbb kialszom magamat. Tulajdonképpen miért kell az elhasznált fogkefét eldobni, nem tudod? Fáradt volt, megviselt, talán ezért, de fejében váratlan dolgok gomolyogtak, vadul, összefüggéstelenül, hagyjatok békén, mit csináljak, ez van, a fecskéknek
