Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - TALLÓZÓ - Kibédi Varga Áron: Magyar-magyar kapcsolatok és az irodalom
TALLÓZÓ hogy mi lehet a szerepe az irodalomnak egy nép önismerete, egy kultúra identitástudata szempontjából. A válasz többrétegű; attól függ, hogy milyen politikai helyzetben jelentkezik az irodalom. Négy szintet különböztethetünk meg. 1. 1848 márciusában a Nemzeti Dal, 1956 végén az Egy mondat a zsarnokságról hihetetlenül erős szavakkal fejezte ki azt, amit abban a pillanatban egy egész nép érzett: a versnek inspiráló és katartikus szerepe volt: itt az irodalom és a nemzeti identitás közötti összefüggés teljesen egyértelmű. 2. Ugyanakkor az elkötelezett irodalomnak általában van egy nagyon jelentős demokratikus ellenzéki funkciója mindennemű politikai nyomás (Horthy-korszak) vagy elnyomás (Bach-korszak, kommunizmus) idején, ahol nincs egyértelmű parlamenti ellenzék, ott az írókra hárul a feladat, hogy ha burkoltan is, de kimondjanak bizonyos igazságokat. 3. Még általánosabban azt is megállapíthatjuk, hogy a nemzeti identitástudatot mindennemű (eszményítő vagy — ellenkezőleg — szatirikus) realista regény vagy vers is erősíti; itt elsősorban a 19. század klasszikusaira, Aranyra, Jókaira, Mikszáthra gondolok. 4. A helyzet jóval bonyolultabb akkor, amikor helyreáll a többpártrendszeren alapuló demokrácia, és nincs többé szükség az irodalom ellenzéki szerepére, amikor az író megengedheti végre magának, hogy nem nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodjék (hogy Esterházy Pétert parafrazáljam). A mai magyar írókról nem fognak később utcákat elnevezni. Krasznahorkai lidérces kalandorai, Szilágyi István gyilkosai, Grendel Lajos abszurd tisztviselői olyan emberek, akik nem mutatnak példát, akiktől visszariadunk, de akik felvillantanak egy rajtunk kívül eső, lehetséges világot, a fantáziánk által bejárható végtelen területeket. A demokráciában az irodalom nem a közösségi emberhez, nem egyszerre az egész néphez szól, hanem a magánemberhez, az ő fantáziáját, az ő személyes érzésvilágát gazdagítja. Az elkötelezett és a realista irodalom, nagyjából az első három szint esetében nagyon egyszerű rákérdezni irodalom és etika viszonyára. A válasz is egyszerű, de nem egyértelmű: klasszikusaink brilliánsan vizsgáznak, de ne felejtsük el, hogy a Sztálin-ódák és az antiszemita versek is az elkötelezett irodalomhoz tartoznak. A negyedik helyzetben, a demokratikus világban megjelenő irodalom esetében az etikai kérdésfeltevés jóval nehezebb. A magánélet szégyellt titkait és rettegéseit nyíltan kimondó és megfogalmazó regényt nem lehet azért elítélni, mert extrém szexuális kalandokról és kegyetlen gyilkosságokról beszél, hiszen éppen ez a nyíltság az olvasói katarzis előfeltétele. A mai világirodalomban ugyanezt a törvényszerűséget és ugyanezeket a különbségeket észlelhetjük. A dél-amerikai regény annak köszönheti sikerét, hogy nem egészen kialakult és rendszeresen veszélyeztetett demokráciák területén épült, és mindenki, még a demokráciában élő olvasó is, szereti a világos, fekete-fehér ellentéteket, míg az észak-amerikai vagy nyugat-európai regény a demokrácia jegyében születik, és a magánélet képzeletbeli párhuzamok által való kibővítését és gazdagítását segíti elő. Az irodalomnak óriási lélektani, pszichológiai jelentősége van, megengedi, hogy átéljük és legyőzzük
