Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - TALLÓZÓ - Kibédi Varga Áron: Magyar-magyar kapcsolatok és az irodalom
TALLÓZÓ bán — legyen honvágya. Gyanús az a magyar, aki jól érzi magát külföldön. Egy világos példa: nyugati magyar költő verseibe az otthoni kritikus mindig beleolvasta a fájdalmas otthoni emlékeket, a hazavágyódást. A második követelmény 1989 után fogalmazódott meg erősebben: a nyugati magyar legyen közvetítő. Hazafias kötelessége, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy az az ország, ahol él — hiszen neki ott vannak „összeköttetései” —, jobban megismerje a magyar szellemi értékeket és viszont, járuljon hozzá, hogy Magyarországon is jobban megismerjék az őt befogadó országot. Ez persze szép és nemes feladat, de bizonyos professzió, azaz elsősorban a műfordítók dolga, nem pedig minden Nyugaton élő és dolgozó magyar értelmiségié vagy íróé. Többen tapasztaltuk már, hogy hazai kollégák és folyóirarszerkesztők ezt várják el tőlünk, ezt a szerény hazafias közvetítő munkát, és ez az ő szemükben fontosabb, mint az a tény, hogy van egy önálló nyugati magyar irodalom, amely gazdag és változatos, és amelyik hangvételben erősen eltér az összes Kárpát-medencén belüli magyar irodalomtól. Úgy tűnik, sokfelé él még, elsősorban hivatalos helyeken, az a kommunista időkből származó beidegződés, hogy a nyugati magyar irodalom, ha van is, de semmiképpen sem szerves része az egyetemes magyar irodalomnak. Egy kirívó példa: a magyar és a francia hatóságok 2001-ben „Magyart” címmel — szójáték, a francia „art” (művészet) szóra utal — egy rendkívül érdekes és változatos magyar kulturális évadot szerveztek, amelyik júniustól decemberig tart, és amelynek keretében magyar koncerteket és festmény- valamint fotókiállításokat, irodalmi esteket rendeznek Franciaország legkülönbözőbb részeiben. A magyar kultúra mindenütt jelen van, én például 2001. október elején egy párizsi metróban hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a falon a reklámok és hirdetések között egy magyar szöveg bukkan fel: egy négysoros Pilinszky-vers a Saison Hongroise keretében! A rendezőket, különösképpen a párizsi Magyar Intézetet csak dicsérni lehet, hihetetlenül nehéz szervezési munkát végeztek. Nem is őket, hanem a magyarországi kulturális hatóságokat illeti tehát a kritikám, éspedig a műsor irodalmi részével kapcsolatban. Tizenkilenc magyar írónak és költőnek volt vagy lesz estéje Párizsban és vidéken; a választás érdekes, (úgy tűnik) politikailag sem egyoldalú (hazai!) és védhető (amint látni fogjuk, egy kivétellel). A kiválasztott írók között vannak „élő klasszikusok”, Esterházy, Konrád, Krasznahorkai, Nádas, továbbá a francia kultúrával szoros kapcsolatot fenntartó költők és műfordítók, mint Lackfi János és Tóth Krisztina. Mellettük azonban szerepel több kisebbségi magyar író is, Erdélyből Kányádi Sándor és Markó Béla, a Vajdaságból pedig Tolnai Ottó. Kérdés — amelyre azt hiszem, nemigen kapok választ —; miért nem szerepel egyetlen nyugati magyar író sem, különösen, ha meggondoljuk, hogy több jelentős magyar író lakik Párizsban — Karátson Endre, Nagy Pál, Papp Tibor; írásaik már megjelentek franciául, tehát nem kellett volna külön most lefordíttatni őket, és még útiköltséget sem kellett volna fizetni nekik? Magyarországon 1989 után sok írásuk megjelent, ennek ellenére nem tartoznának a mai magyar irodalomhoz? Fentiekben a magyar-magyar viszonyt elsősorban az irodalom szempontjából közelítettem meg. Befejezésül éppen ezért fel szeretném tenni a kérdést,
