Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)

Kisöpörtem a padlást

csak egy-egy kulcsszót, találó kifejezést, máskor önmagának szánt utasításokat tartalmaztak a kockás kis lapok. Nem is sejtette, hogy ezek a látomások mély nyomot hagynak bennem, leszivárognak tudatom sötét tárnáiba, mint esővíz a hajszálgyökereken át a táptalajba, sokáig rejtekeznek, újabbakkal elegyednek, olykor egymásba tolulnak és átalakítanak bizonyos részleteket, máskor megtermékenyítik egymást, majd felláváznak, birtokukba veszik álmaimat, színesítik képzeletemet, fogságukban tartanak, és én egyre bajosabban tudom eldönteni, mikor hallucinálok, mikor mondok igazat. Látomásaim rendre ellentmondtak a józan ész diktálta meggyőződéseimnek; én ugyanis kamaszként nem hittem Isten létezésében, a század tragédiái és mészárlásai is erősítették hitetlenségemet, noha nem feltétlenül és kizárólag csak a birodalmi vezéreket tartottam felelősnek a történtekért, hanem az embert vádoltam, aki hagyta magát tárggyá lefokozni, s miután leértékelődött létezése, kiszolgáltatta magát a szédületnek. Látomásaim a Gonosz okozta téboly megannyi megnyilvánulását elevenítették meg; felemás módon nem hittem Isten létezésében, viszont a Gonosz állandó jelenlétét és működését nem tagadhattam, mivel mindennap tanúságot tett képességeiről és hatalmáról. Egyszer apám kapott egy rajzot, amely a Gonoszt ábrázolta; ma is magam előtt látom a háromlábú sámlin ülő robosztus figurát, foghíjas száján ördögi mosollyal, mély szemgödrében színlelt jámborsággal néz szemközt a világgal; fején lyukas pléhfazék a koronája, vállán piciny falucska, templomtornyával és legelőjével jelzi birodalmát; ölében egy tekerőlantra emlékeztető szerkezet nyugszik, amely valójában egy kézzel hajtható köszörűgép; s ahogy egykedvűen tekeri a kart, a fogaskerekek imamalomszerűen pörögnek, működésben tartják a követ, melyről egy balta élezése közben, szikra helyett, pálcikaemberek potyognak bütykös lába_ elé a földre, és nyomban temetőkerti keresztté válnak. Fogalmam sem volt a Gonosz alakjáról és arckifejezéséről, mert mindannyiszor az egyes emberben láttam megtestesülni; azt hiszem erősebb bennünk a kísértés és késztetés arra, hogy emberi tulajdonságokkal és vonásokkal ruházzuk föl, semmint magunkba néznénk, s a lelki hintázást és eszméletvesztést okozó szédületet, a lélekben tátongó űrt, mint anyagtalan, formátlan belső lényeget hívnánk ekként. Félünk támadásától vagy jelenlététől, mintegy azzal áltatva magunkat, hogy kívülről, váratlanul és hívatlanul érkező vendég; valójában jobban félünk attól, hogy önmagunkba nézzünk, és szemesüljünk azokkal a jellemgyöngeségeinkkel, hibáinkkal, melyeket képtelenek vagyunk vagy nem is akarunk leküzdeni, merthogy kiderülhetne, mi magunk tápláljuk a démont, aki nem is habozik elveszejteni bennünket. Én viszont láttam őt, a szédület pillanataiban, amikor minden oly hideg és kristálytiszta volt elmémben, s ahelyett, hogy borzongással töltött volna el az elme megvilágosodása, a logika borotvaéles metszése a kaotikus rendbe, valami kívánatos gyönyörűség ragadott magával, s nem tartottam félelmetesnek az ájulást, melyet végtelen belső megnyugvás követett. Apám egyszer megkockáztatott egy előttem ismeretlen diagnózist, „paranoiás és skizofrén alkat”; „szörnyűség, amit mondasz, istenkísértés, üss a szádra gyorsan, azt hiszem, csak egy testvér vagy jó pajtás hiányzik a számára”, s anyám hallani sem akart a látleletről. Én viszont egyre jobban féltem a Gonosztól, aki nem akart ereszteni szolgálatából, sőt,