Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)

Kisöpörtem a padlást

emlékeztem rá, hogy bárki is ilyesmit kért volna tőlem vagy effélére biztatott volna.

Másodjára apám svájci karóráját tüntettem el, néhány sütemény árát kaptam érte az iskolai pedellustól, aki baleknek nézett; mérhetetlen felszabadultsággal habzsoltam be egymás után a cukrászda remekműveit, a leginkább csak azt hiányoltam, hogy egyetlen társam sem lehetett szemtanúja önmagam fejedelmi megvendégelésének, pedig szerettem volna látni, amint kidülledt szemmel és tátott szájjal bámulják a tányéromon lévő édességeket. Semmiféle lelkiismeret- furdalás sem kínzott, amikor hazaérkezésemet követően, anyám megragadta a vállamat, és ráncigálva faggatott, mondjam meg, kinek adtam el nászajándékát; rezzenéstelen arccal neveztem meg a pedellust, majd görcsös hahotázás közben, ököllel csaptam az előszobái tükörbe, és kéjesen néztem, amint elönti karomat a vér, ingemet és pulóveremet átitatja, majd elvágódtam a parkettán, és eszméletlenül aludtam át egy teljes napot. Anyám igazolást írt az ellenőrzőmbe, s azt hiszem, apámnak is füllentett valamit sérülésemről, viszont a mindent tagadó pedellust rendőrséggel fenyegette meg, hogy visszaszerezze az órát: ma is ott lapul egy fiók mélyén. Amint felgyógyultam, bekopogtattam apám szobájának ajtaján, vártam, hogy jelenetet rendez, megfedd, csirkefogónak vagy anyaszomorítónak nevez, ehelyett jöttömkor homlokára tolta a szemüvegét, kíváncsian fürkészte bekötött alkaromat, sápkóros arcomat, és oly szelíden regélt az arles-i időszakában fülét lemetsző Van Goghról, mintha sejtette volna a lelkem mélyén munkálkodó sötét erők hatalmát, s példabeszédével óhajtott kiszabadítani fogságukból.

Bármely önéletrajzban vagy regényben olvastam arról, hogy a fiúgyermek rettegett az apai dolgozószoba hallatán, és iszonyodott belépni oda, mert a szigorú fegyelmezés és megaláztatások színtere volt, esetleg az a félelmetes rejtekhely, ahová a rendkívül elfoglalt tudós apa visszavonult töprengeni, bennem felemás érzések támadtak, mert bár az én apám is szentéllyé alakította e helyiséget, ahova nélküle nem léphettem be, de sosem próbált meg jövendölni a sorsomból (nem beszélt olyasfajta badarságokat, hogy: „ha nem tudod gyermek fővel, mi akarsz lenni, semmi sem lesz belőled”, „aki nem eszi meg a sárgarépa-főzeléket, nem tud fütyülni, hogy segítségül hívja a jó tündéreket”), sosem emelte fel a hangját vagy a kezét, hogy lesújtson rám, ehelyett, akár az egyes egyiptomi templomokban, ahol a papok ismerték a tükör titkát, hasonmásaimat mutatta meg, és elkápráztatott. Egy előttem pergő filmen láttam magam; a műtőasztal mellett állok, levelibékazöld köpenyben és főkötővel, kezemben szikét tartok, s amint belemetszenék a beteg mellkasába, a lámpafények elhalványulnak, a köröttem segédkező műtősnők mezítelen aktokká vedlenek át, a szike átváltozik ecsetté, vegytintába mártom, s a férfi bőrére pingálom bűneinek jelét. Egy másik alkalommal karosszékben ülök, kezemben jegyzettömbbel, tőlem pár lépésre Van Gogh fekszik a bőrdíványon, s arról mesél, hogy szigorú atyjától kapott szűkös havi támogatásból nem futotta tisztességes lakásra és étkezésre, festékre, vászonra és modellre, s mivel senki sem óhajtotta megvásárolni tanulmányrajzait, időnként ivott is és erősen dohányzott, sosem bírta kihúzni hó végéig, így hát levélben kellett sürgős segítséget kérnie, amit apja megalázó számonkérése, fillérről fillérre történő