Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Szilágyi István: A Hollóidő viszontagságai
TALLÓZÓ talán mégis kihatott a későbbiekre: nem kell hajszolni, erőltetni az írhatnámsá- got. Elég majd akkor leülni az üres lap elé, ha majd adódik valami érdemleges. Sajnos, ebből az lett, hogy úgy éltem, mintha ugyanbiza három életem lenne. Nem szinkronban, hanem egymást követően. Azt persze tudtam, hogy ilyen nincs, de hogy mennyire nincs, azt a Hollóidő írása közben éreztem meg igazán. Miközben regénynek kezdtem látni az engem körülvevő világot is, rossz regénynek, amit hála Isten nem én írtam, és nem is nekem írták, de nekem azt mégis olvasni kell szüntelen. Tehát a Kő hull... után úgy tíz-tizenöt évenként ültem le dolgozni, illetve tíz-tizenöt év telt el addig, amíg újabb könyv született. A Kő hull...-on hetven tájékától dolgoztam mintegy öt éven át, aztán a nyolcvanas évek vége felé készült el az Agancshozót, az akkor nem jelenhetett meg, csak kilencvenben, aztán megint eltelt tucatnyi év, s most jött a Hollóidő. Ezt nagyobb tempóban, jobb kedvvel írtam. Azzal, hogy a történet nagyja olyan tájon játszódik, ahol sohase jártam, és olyan korban, amelyben nem éltem, valahogy szabaddá tettem a magam számára a játékteret. Az én várakozásaim... Nekem újra csak egy volt a fontos: hogy megírjam, be tudjam fejezni, majd sorsára' bízzam, aztán legyen vele, ami lesz. Persze örvendenék, ha ezt is elolvasnák, ha ez jelentene valamit valakinek, de elképzelt fogadtatásnak továbbra se mentem elébe. Különben írás közben az anyagiak nem jutnak eszembe. Korábbi könyveim pénzbeli hozadéka olykor csak az elfüstölt pipadohány árát fedezte, ha már a kávéét is, meg lehettem elégedve. Ez alól csak a Kő hull... volt kivétel, annak a honoráriumaiból egy kedélybeteg Skodára is telt. Előbb azt mondtam, jobb kedvvel írtam a Hollóidőt, mint az előzőeket. Igen, valameddig. Mert aztán valami hülye ingerültség kerített hatalmába. Csúfondá- rosan visszaköszönt a három életidő illúziója. Jó lesz ez az egy is, csak nyúlna ki bár még egy évtizedet. De újabb könyvre már az se lesz elég, ha tucatnyi telik el, míg megint nekiveselkedem. Tehát ez itt már a végelszámolás volna? Talán ez magyarázza, hogy egyszer csak szabad futást engedtem a történetnek, s amit hajdan visszafogtam — érzelmet, szenvedélyt, mármint a szereplőkét —, most hagytam: parázslódjanak. És hagytam a helyzetek rémséges hordalékát. Ha kínálta magát, nem hessentettem el a hatást. Avagy a végkiárusítás melankóliája? Ez így túl szép. Mert pánik lett ez a javából. Végkiárusítás? Igen, de ha lehet, árleszállítás nélkül. A végén félreraktam a pipát is. Araszos brazil szivarokat szívtam, egyiket a másik után, mint hajdan az olcsó cigarettát, a kávé már az orromból is csöpögött. El kellett bódítanom magam, hogy ködbe boruljon mindaz, ami körülvesz, hogy már csak Bajnaköves várát lássam, habosra hajszolt lovakat, levágott fejeket. Dehogy jutott nekem akkor eszembe, innen hogy jutok majd vissza a máskori életembe, a mindenkori ráérős higgadtságomba. Ez külön történet lehetne. Amikor ugyanis ennek eljött végre az ideje, heteken át úgy éreztem magam, mint egy elhagyott tanyasi árnyékszék, amit már a legyek se donganak. No de az ember gyarló. Amikor a Hollóidőt letettem, eszembe ötlött, hátha ez megszabadít attól, hogy továbbra is egy könyvvel emlegessenek. Azt
