Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Domokos Mátyás: Imbolygás WS körül
TALLÓZÓ kauzálisán le nem vezethető állapot, nevezetesen a kritikus élmény”. Annak, hogy az ilyen élményekkel kapcsolatban (s az enyémben sem) nem a széplelkű képzelgés fest lila ködképeket, a jelenség realitását illetően a 20. század közepe óta kísérletes bizonyítékai is vannak J. B. Rhine amerikai kutató ESP-kísérletei révén. (Extra Sensory Perception. Boston, 1934, illetőleg An introduction to the Work of Extrasensory Perception. Transact of the New York Acad. of Science. 1950.) Magatartásunkat a megmagyarázhatatlannal szemben, Weöres-emlékem kapcsán Hubay Miklós így summázta naplójában: „tíz körömmel védjük mindennapi életünket a csodákkal szemben.” Miért? Jung szerint „az ember megszokta, hogy feltételezze a véletlenről, miszerint az természetszerűleg megközelíthető oksági magyarázattal, s csupán azért »véletlen« vagy »koincidencia«, mert az oksági kapcsolat nincs vagy egyelőre még nincs felfedve. Mivel az ember megrögzötten hisz az oksági törvény abszolút érvényességében, a véletlennek ilyenforma magyarázatát kielégítőnek tartja. Ha viszont az okság elve csak relatív érvényű, akkor ebből az a következtetés adódik, hogy ha a véletlenek nagyobbik részét meg is lehet kauzálisán magyarázni, mégiscsak kell lennie bizonyos maradéknak, amely akauzális.” A mágikus létmagyarázat elcsökevényesedésével fordított arányban elhatalmasodó racio- nális-kauzális jelenségértelmező ösztön (vagy neurózis) elszigeteli a civilizált ember tudatát mindentől, amit a köznapi nyelv „csodának” mond, s belátó rugalmassága legfeljebb odáig terjed, hogy bizonyos szkepszissel kijelentse, amit (ha emlékezetem nem csal) Valéry szellemesen így mondott: „az események anyja a szükség, az apja ismeretien". Holott a képzelet költészetének jogosultságát a líránál határozottaban érvényesítő kvantummechanikai diszciplína mind erőteljesebben arra figyelmeztet mostanság, hogy nem minden jelenség fér bele az arisztotelészi logika vasketrecébe. Jung is erre hivatkozik, amikor azt írja, hogy „a szinkronicitás semmivel sem rejtélyesebb vagy titokzatosabb, mint a fizika diszkontinuitásai. Csak a kauzalitás mindenhatóságáról vallott megcsontosodott meggyőződés gördít elfogadása elé nehézségeket, és elképzelhetetlennek tartja, hogy ok nélküli események előfordulhassanak vagy létezhessenek. Ha azonban ilyenek léteznek, akkor teremtő aktusokként [Jung kiemelése — D. M], kell felfognunk őket a creatio continua értelmében [vagyis nemcsak szukcesszív teremtő aktusok sorára, hanem az egyetlen teremtő aktus örökkévaló jelenlétére is gondolnunk kell; jegyzi meg lábjegyzetben Jung — D. M.]; másrészt pedig minden kortól jelenvaló, tehát sporadikusan ismétlődő elrendezettség értelmében, mely semmiféle megállapítható antecedentiára nem vezethető vissza." Jung nem misztikus elme, ezért okfejtése végén arra figyelmeztet, hogy „természetesen óvakodnunk kell attól, hogy minden olyan történést, amelynek oka ismeretlen, mint ok nélküli értelmezzük. E felfogás csak akkor indokolt, ha el sem lehet gondolni valamiféle okot.” Jung szerint az akauzális természetű események és jelenségek indokolják, hogy „tér, idő és kauzalitás mellé még egy új kategóriát bevezessünk”. Vagy visszataláljunk ahhoz, ami a „teljes fényű ősi létből" való kibutulásunk előtt egyszer már megvolt bennünk. A Weöres Sándor-i költészet Létérzékelésének és Létértelmezésének legsúlyosabb üzene
