Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Domokos Mátyás: Imbolygás WS körül
TALLÓZÓ levélben ugyancsak 1932-ben így fejezett ki Weöres Sándor: „...minden költészet belső ellentmondásból születik, és a vers nem más, mint a két ellentétes elem, a pozitív és a negatív ideiglenes kiegyenlítődése, akárcsak az elektromos kisülés — ennélfogva egy költészet lelki arcát csak vibráló és ellentmondó mozaikdarabokból tudom összerakni.” A Weöres Sándor-i értelmetlen versekben valamiféle közönséges realitás vibrál összekeveredve a racionális értelem számára jelentés nélküli szavakkal, hangcsoportokkal és versmondatokkal. Merészen kihívó, sőt megbotránkoztató kísérlet ez, amely nem képzelhető el a legteljesebb és a szó jó értelmében vett gátlástalan belső szabadság nélkül, „...a zsenialitás mindig szellemi függetlenség — írta 1938-ban, A vers születése című doktori értekezésében —, nem pedig rituális pózokhoz való alkalmazkodás; míg a dilettánsok felszerelik magukat az összes kívánt kellékkel, a költők fütyülnek a kordivat megváltási receptjeire, és úgy írnak, ahogy a saját természetükből következik A költészetben nincsenek kijelölhető szerepek, okvetlenül szükséges vagy okvetlenül tilalmas tárgykörök, minden a minőségen áll vagy bukik — és a költészet egyik fő értéke éppen az, hogy bármilyen temperamentum és humánum mutatkozhatik benne, csak méltóképpen mutatkozzék.” A cél tehát bennünk van, a hozzá vezető úttal együtt, egyfajta zárt, de „a határtalanba nyilalló benső végtelenben”, ahogy a Tűzkút szonettsorozatának egyik darabjában olvasható. 5 De ideje visszatérni A Táncdatnoz e kollázsba forduló kitérő után, ami azonban, azt remélem, csak látszólagos, hiszen ebben az időszakban a negyvenes évek első felében a megfelelő, hitelesítő lírai evidenciával rendelkező értelemben vers kikísérletezésén át vezetett Weöres Sándor költői útja. „Kísérlet annak kipróbálására — nyilatkozta 1947-ben —, hogy teljesen fellazított gondolatsorokon keresztül, a nyelvtani szabályok szétbomlása és a szavaknak szabálytalan összezavarása révén kelethezhetik-e esztétikum, szép vers.” S a kísérletsorozat arról győzte meg, hogy a jó értelmetlen vers sose érthetetlen, míg ellenben az érthetetlen versnek soha sincsen értelme. Említettem már, hogy a Táncdak az értelmetlennek tetsző „panyigai” szóban rejlő személynév horgonyozza a való világba. Bárdosi Németh János visszaemlékezésének köszönhetően azóta ismerem a név históriáját, amióta megszerkesztettem a költő emékezete előtt tisztelgő Magyar Orpheus című vaskos, hat és félszáz oldalas tanulmánygyűjteményt, de csak tíz esztendővel később, 2000-ben villant az eszembe, hogy talán érdemes volna megnézni az Országos Széchényi Könyvtárban: milyen verseket írt tulajdonképpen Panyigai Sándor, hiszen könnyen elképzelhető, hogy földije, Weöres Sándor olvasta ezeket a verseket, és ismerve az ő különleges vonzódását a „három veréb hat szemmel” kategóriájába sorolható jelenségek iránt, hátha fölfedezhető valamiféle átsu- gárzás a zseni és az ismeretlenség homályába tűnt versifikátor szövegei közt? A Széchényi Könyvtár katalógusában két Panyigai-művet is találtam: a Két eldobott álom meséje című verseskönyvet, amelynek a címét akár Weöres Sándor is adhatta volna, és a Kintornásokat; ez utóbbi novelláskötet, amely Pécsett jelent meg, s mind a kettő magánkiadásban. A novelláskötet hátlapja
