Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Zsávolya Zoltán: Talamon Alfonz művei
TALLÓZÓ „szélesebb értő” közönség teljes képet, koncentrált véleményt alkothasson magának erről a prózaírásról. A könyvet összeállító, a szöveggondozás munkáját végző és az utószót jegyző Németh Zoltán szerint „Talamon Alfonz elbeszéléseinek, regényeinek hangulatát olyan szövegek hordozzák, amelyek markánsan egyedi íráskészségről árulkodnak”. Az ilyen elkötelezett vélemény természetesen mindig viszonylagos, hiszen fokozatilag sokféleképpen értékelhető, hogy Talamon munkáit Franz Kafka, Bohumil Hrabai és Gábriel García Márquez szövegeivel szoros kapcsolatba lehet hozni. Ezzel szemben (vagy inkább ezzel összhangban) az olvasási tapasztalat sokszor hanyatlik zavarba vagy torkollik figyelemkihagyásba, értetlenségbe, érdektelenségbe. Miként is van ez akkor? — Úgy, hogy néha bizony kiszámíthatóak az irodalmi legendaképződés útjai. Nagyon is azok. Mint Talamon Alfonz esetében. Szerencsés csillagállás alatt született: koraérettség, nagynevű pályatárs következetes és rendszeres beavatkozása a fogadtatásba, a regionális figyelemfelkeltő szociológiai mozzanatok mind-mind egyengették a fiatal szerző útját — a szakmai sikerhez. A korai halál pedig szinte erkölcsi feladatkénz rója a kiröptető fészekre, a Kalligram Könyvkiadóra (amely egyúttal jelentős összmagyar irodalmi kanonizáló műhely is), hogy monográfia íratásával és reprezentatív összkiadás megjelentetésével még többet tegyenek a felejtés — ebben az esetben egyelőre alig fenyegető — veszélye ellen. A végtére is megcélzott szellemi közösség nyilván a legtágabb értelmezői kör, maga a „nép”, annak persze inkább csak „vájtfülű”, tehetősebb fele. Kicsit erkölcsi, kegyeleti feladat is ma az irodalmárok között Talamon Alfonz életrajzi okoknál fogva nem túl vaskos életművét értékelni, és ebből a hivatásszerű buzgalomból helyenként óhatatlanul adódik bizonyos fokú túlértékelés. De mit lehet ebből a „népre” kényszeríteni? A „talamoni hosszúmondat” legendás mérete persze valóság — csak egynek az idézése is szétfeszítené recenzióink kereteit —, mindössze az a kérdés: valóban akkora teljesítményt jelentett-e ezeknek a monstrumoknak az előállítása? Ugyanígy nem tagadható a stilisztikai zsúfoltságon túl egyfajta képi-látomásos intenzitás sem, és meglehet: akadnak, akik épp az ilyesmit szeretik. De vannak olyanok is, akik nem feltétlenül. És igaz: „A talamoni szöveg tud hátborzongató is lenni, fantasztikus víziókban vad és kegyetlen világok bukkannak fel, de az álmok lágy, elfolyó, elmosódott képeit is képes intonálni.” Csakhogy mi mindent tudott még a szerző, miközben mi minden hiányzik írásaiból. Talamon Alfonz — jelenleg bősz elszántsággal folyó — „kanonizálási pere” (mint annyi más hasonló per) szintén nem az irodalmi szakma egyes körein belül vagy a kritika és az irodalomtudomány berkeiben zajlik majd le ténylegesen, hanem évtizedek, évszázadok alatt kibomló mindennapi-kulturális recepciótörténetbe ágyazottan. Kanonizálódásának folyamata, amennyiben valóságosan megindul egyáltalán, akkor fejeződik majd be végérvényesen, ha összegyűjtött vagy összes műveinek eljövendő szerkesztője ún. „ifjúkori zsengéit”, „tizenéves fogalmazványait” sem hagyja majd ki bátortalanul az írások közül. Ha ugyanis tényleg olyan átütő teljesítményről van itt szó, mint • azt a szövegek némelyik hivatásos olvasója bizonygatja, akkor aligha kell attól tartani, hogy a formális teljesség igézetében végzett szerkesztői-filológiai
