Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A klasszikus pozíció elfoglalásának lehetőségei és veszélyei (Tőzsér Árpád: Finnegan halála)
TALLÓZÓ kötetében. Ez azonban nagyon ingoványos területre vezetheti olvasásunkat. Segítségünkre az a feltételezés vezethet, amely szerint ma már alapvetően posztmodern korban élünk: „Baudrillard szimulakrumának huszadik esztendejében” (54.), állítja Tőzsér. Azaz modernnek mindazon minőségeket tarthatjuk a Finnegan halálában, amelyek valamiképpen elvesztek a posztmodern korban? Nézzük először is, melyek a szöveg által a hiány aurájába vont minőségek! Az Euphorbosz monológjában Euphorbosz a „valódi”, az „igazság” eltűnését siratja dionüszoszi kacajjal. Gazdáinak vívódását hamisnak tartja, s még „a szerelem műszere” (11.) is a mindenkori érdeknek megfelelően működik mellükben: ó, bolydult gép, pályáról lezökkent vasalt szekere világunknak, amely azt hiszi, önmaga mozgatja magát, miközben a képzelet fogaskerekét, amely egyedül képes a Mindenség tengelyébe akaszkodni, kilöki magából csörömpölve, a képzelet, igen, a képzelet vérre menő játéka hiányzik ebből a hideg darabból, s minden más is, ami az ember nyomorú létéből kinyúl, s a világegyetem fensége felé mutat.” (11.) A képzelet, valamint a valódi érzelem és szenvedély a versben olyan metafizikai értékekként funkcionálnak, amelyek hiánya megfosztja az embert azoktól az emberen túli dimenzióktól, amelyek — paradox módon — emberré teszik az embert: ez lehetne e rövid idézet egyik lehetséges, szándékosan távirati stílusú tartalmi rekapitulációja. „Szeretni (nőt, nemzetet, hazát) emberiség-ellenes bűntett lett, a párharcra gyáva világholding totális bátorságával tüntet. De én nem hátrálok: a nemzet, nő, haza nem alku tárgya” (47.) - halljuk ki a Vezér monológjából a hangot, amely nem tér el a többi Tőzsér-vers hangsúlyaitól. (Előtte Tőzsér leír két olyan sort is, amelyet csak a Vezér megszólalása által biztosított idézőjel tesz szalonképessé.) A nő, a nemzet és a haza szembeállítható a „békés globalizációval” (41.), sugallja a költő, az örök emberi minőségek a „cyber-terébe” dőlt emberrel (49.), jel a jelentettjével (57). Legélesebben és egyúttal leglátványosabban a Finnegan halála alábbi részlete veti fel a paradigmák feloldhatatlan ellentétének szorításában vergődő lírai alany belső ellentmondásainak kérdését: „ó, mennyire viszolygunk a kiborotvált vénuszdomboktól, a tévéhetérák brojlercsirkékre emlékeztető kopasz ölétől! A bőven tápszerezett férfilibidó is camera obscuraként akarta nézni irányultsága tárgyát: Vénusz dombját, leparancsolta róla a tollat, s most már késő: a galamb maga is azt hiszi, hogy a legproduktívabb hazugság az igazság, s azt mutatja, amit a felboncolt Matrjosa-baba: a mutatvány helyett a kellékek sorát, a képzelet (értsd: a néző hatványa) helyett a Semmi közömbös rétegeit. Pedig
