Irodalmi Szemle, 2002

2002/7 - Gere István: Csendes nap vidéken (elbeszélés)

Gere István

hogy ő szponzorálja a helyi labdarúgócsapatot. Eddig két labdát is vett nekik, s néhány játékost mindig ő és Gálja szállít a meccsek helyszínére. Végtelen cukkolódásba kezdtek, s ez alkalmat nyújtott Rabovicsnak, hogy ne vegyen részt a társalgásban, de eltűnődjön a Kozáktól hallottakon. A férfi valójában illegálisan élt a faluban. Minden vagyonát — a házat is — egyik előző élettársára íratta, akitől volt egy lánya. Igazolványait vagy bevonták, vagy lejártak. Ha megbetegszik, orvoshoz nem fordulhat, külföldre nem utazhat, pedig Gáljának évente egyszer ki kell lépnie az országból, hogy újra itt tartózkodhasson. A télakolás igazi okáról Kozák keveset mondott, mindössze annyit, hogy üzlettársai visszaéltek az aláírásával, Rabovics pedig úgy gondolta, hogy jobb, ha nem is ismeri közelebbről az ügyet — így hát nem is firtatta a részleteket.

A futballisták mindig új köröket hoztak, s egy alkalommal, amikor magukra maradtak, Kozák megsúgta Rabovicsnak, hogy ma volt a nyugdíj- és segélyosztás, s hogy ilyenkor a postásnak végig se kell járnia a falut, mindenki ott várja a posta ajtajában.

Gálja duzzogott, mert nem értek haza a megbeszélt időpontra. A kacsa azért ropogós volt, finom, s a mellé tálalt párolt vörös káposzta is. Kozák, akit elnyomott a kocsmában benyakalt sok sör, és édes likőr, ebéd után rögtön elvonult egy kis délutáni szundításra, és Rabovics először maradt egyedül az asszonnyal.

Banális kérdésére, hogy nincs-e honvágya, Gálja azt válaszolta, hogy éppen délelőtt gondolt arra, hogy a városukban régebben ilyenkor mindenki levonult az utcára, kitakarították a virágágyásokat, virágokat ültettek, összesöpörték a szemetet, kifestették a padokat, eltüntették a tél nyomait. Azonban amikor utoljára otthon járt — tartózkodási engedély megszerzéséért csupán a túloldali határállomásig utazott —, azt kellett látnia, hogy minden lerobbant, senki nem törődik semmivel, és az ő szülei és testvérei is szinte éheznek. — Amikor mentünk, vittünk mindenféle, de ilyen alapvető, hogy rizs meg liszt meg mi, de ő most már nem tud jönni, és hát nekünk se van mindig minden. Az a baj, hogy nem szeret. Nem vesz feleségnek, pedig akkor nem kéne mindig menni, ki- meg belép. Kérsz kávé?

A kávét már a kertben itták meg, mert az ablakon besütő nap kicsalogatta őket. Gálja megmutatta Rabovicsnak, hogy hová milyen virágokat vagy zöldséget ültetett.

— Mostan nem látszik, de hidd el. Nagyon szép.

Gálja később visszament a házba, a férfi pedig lassan felsétált a tó mögötti hegyoldalban álló kápolnához. Jobb lett volna reggel feljönni — gondolta, amikor közelebb érve meglátta, hogy a kis épület körül férfiak mozgolódnak. Szemmel láthatóan éppen cigarettaszünetet tartottak a helyreállítás munkálatai közben. Faragott terméskövek és deszkák hevertek szanaszét, köztük az esők által elmosott homok- és sóderkupacok. Rabovics illendően köszönt, jó munkát kívánt, amire az emberek is morogtak valamit, de látszott, hogy érkezése némi feszültséget keltett. — Benézhetek? — kérdezte attól a munkástól, aki a bejárat mellett szalonnázott, s aki egy kifordított sírkövön terített meg magának, úgy ahogyan azt illik: újságpapíron, lila hagymával, sóval, kerek kenyérszelettel. —