Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - Yoko Tawada: Fürdés (részlet, fordította Pénzes Tímea)
YokoTawada nyelvén múlik. Ha azt eszem, az az érzésem, hogy másik nyelv beszél helyettem, amikor pironkodom a szavak miatt. Mivel aznap egy nagy halat rendeltek mindegyikünk számára, lemondtam a nyelvhalról. Miután a pincér kitöltötte az aperitifet, a cégvezető belefogott az üdvözlésbe. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ma itt üdvözölhetem Önöket. Lehajtott fejjel, szinte mechanikusan kezdtem fordítani. Amikor a mondat végén a fejemet újra felemeltem, egy japán éles, aranyszegélyes szemüvegből rám meredő tekintetét éreztem. Egy tolmácsnő olyan, mint egy prostituált, aki a megszálló csapat katonáinak adja el magát, a hazai férfiak utálni fogják őt. Nyilván azt gondolják, hogy a német szavak, amelyek a fülembe ömlenek, egyfajta spermák. A közmondás azt mondja, nincsenek véletlen találkozások. Mégis rajtunk múlik, hogy találkozásainkkal mihez kezdünk. A jobb oldalon ülő német a főnököt bámulta és megpróbált érdeklődést tanúsítani a beszéde iránt, de unottságát bizonyította, hogy nyugtalanul csúszkált ide-oda a székén. Tiszta szívemből kívánom, hogy a jövőben is sikeresen dolgozzunk együtt. Koccintottunk, a bal oldali német, aki valamivel fiatalabb volt, mint a többiek, könyökét felemelve lassan ürítette poharát, mint egy színész a tükör előtt. A hosszúkás arcú japán csettintett a nyelvével. — Príma likőr! A rövid szoknyás nő összehúzta a szemöldökét és tekintetét elfordította. — Itt nem adnak ki evés közben ilyen hangokat! — súgta az aranyszegélyes szemüvegű férfi. — Ó, vagy úgy... — A nők nem szeretik. A német cégvezető pillantásaival arra szólított fel, hogy fordítsak. — Milyen likőr ez? Megint olyat fordítottam, amit senki nem mondott. A német elégedett volt és megválaszolta a kérdést. Én fordítottam. A japán cégvezető lenézően szólt: — Ezt még Tokióban is árusítják. Aztán joviálisán és atyáskodva megkérdezte: — És ön egyedül lakik? Ha nem tér vissza mielőbb Japánba és ott nem házasodik meg, a szülei aggódni fognak önért. A mesterszakács és segédje egy nagy halat hozott olyan testtartással, mintha sebesültet akarnának hordágyon egy mentőautóba betenni. A hal fehér, megduzzadt hasa úgy nézett ki, mint egy nő combja. Talán ezért hallatszódott minden oldalról visszafogott nevetés, amikor a hal az asztal közepére került. A hal háta világoszöld volt és félig átlátszó pikkelyekkel borított. A mester az uszonyától a fejéig egy kést húzott ügyesen végig és lekaparta a pikkelyeket. Tapsoltunk. A hal szemét már hamarabb eltávolították. A nyitott szájból hiányzott a nyelv. A mesterszakács fürgén osztotta szét a hal testét a tizenegy tányérra, végül csak a szem nélküli fej és a hátgerinc maradt. Igyunk a jövőre! A halcsontváz fölött egymáshoz értek a poharak. Éljen a jövő. Egészségünkre! Egy pillanatra mindenki elfeledkezett a társalgásról, ették a halat. Csak szuszogás hallatszott és a fém csilingelőse, amint a porcelánhoz ütődött. Mivel
