Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - Gion Nándor: Átlósan az utcán (elbeszélés)
Gion Nándor Átlósan az utcán M. Holló János sohasem gondolta volna, hogy egyszer majd valahol Svédországban egy festői tó mellett lobogó tűz melegénél Szent Iván éjszakáján fogják a képébe mondani, hogy a délvidéki magyarok tulajdonképpen az összmagyarság legpocsékonyabb nyúlványa. Őrá természetesen nem vonatkoztatták eme elmarasztaló általánosítást, de a lobogó tűz melege mintha így is alább hagyott volna, néhány percig elmálázott azon, hogy lényegében még szerencséje van, mert ugyanezt a képébe mondhatták volna hónapokkal korábban húsvét tájékán is, így legalább késleltette a kemény szavakat. Eredetileg ugyanis a húsvéti ünnepekre akarta meghívni Stockholmba egy ottani magyar református vagy talán ökumenikus gyülekezet, de az is lehet, hogy inkább kulturális egyesület — M. H. János ezt nem tudta pontosan kibogozni —, a kedves meghívólevél azonban hibátlan magyarsággal íródott és egy kellemes női hang idegen akcentus nélkül beszélt vele telefonon, illett hát elfogadni a meghívást, csupán a kora tavaszi időponttól óvakodott, attól tartott, hogy odafent északon olyankor még bizonyára barátságtalanul szeles, nyirkos és hűvös idők járnak, így aztán megegyeztek Szent Ivánban, akinek napja Skandináviában szintén munkaszünettel járó igen nagy ünnep, akkor is meg lehet tartani egy-két magvas előadást a Délvidékről, főleg pedig a délvidéki magyarokról, merthogy a meghívásnak ez volt a célja. Kezdetben úgy látszott, hogy jól okoskodott, hűvös nyirkosság helyett napsütés várta Stockholmban, és ezen kívül barátságos és kedves emberek, kényelmesen elszállásolták és közben kissé röstellkedve elmagyarázták neki, hogy Svédországban valamikor a hatvanas évek végén vagy a hetvenes évek elején a kormány olyan határozatot hozott, hogy a polgároknak a továbbiakban kötelező a tegeződés, nemcsak a hivatalokban, hanem a családban is, mert ez így praktikusabb, és ez természetesen vonatkozik a bevándorlókra, tehát a magyarokra is, kivételt csupán a királyi család tagjai képeznek, őket magázni kell. M. H. J. kissé csodálkozva és kételkedve regisztrálta a hallottakat, de úgy gondolta, jól nevelt vendégként illik tiszteletben tartani a vendéglátó ország előírásait, összetegeződött hát mindenkivel, akikkel találkozott, fiatalokkal, öregekkel, nőkkel, férfiakkal egyaránt. Radnai Pállal, az ősz hajú, ősz bajuszú, de fekete szemöldökű nyugalmazott erdőmérnökkel is. Radnai Pál markáns öregúr volt, szúrós, gyanakvó szemekkel figyelte a környező világot, mint általában a sokat tapasztalt emberek, merev rosszked- vűség ült az arcán, mégis készségesen felajánlotta, hogy megmutatja M. H. J.-nek a svéd fővárost. Ő még ’56 legvégén disszidált ide, munkába állt, szakmájánál fogva bejárta egész Skandináviát, megtudott mindent a nagy
