Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - TALLÓZÓ - Kántor Lajos: Ligeti Ernő — és amit átélt
TALLÓZÓ szóló — egy előző kritikát idéző — mondata így hangzik: „Ligeti Ernőről szépen és mégis szigorúan írt a múltkor Tóth Árpád: Ligeti erős legény, ma még sokat kell elképzelnie és affektálnia az át nem éltek helyett.” 1918 utánLigeti Ernőnek megadattak az igazi élmények, nem kellett már „affektálnia”. Érdemes idézni egy későbbi (1933. februári) Kós-kritikából ennek igazolására. Kós Kárily Ligeti egyik újabb, Az idegen csillag című életrajzregényéről írt az Erdélyi Helikonban. A könyv egy néger Shakespeare-szí- nészről szól, vagyis igazán nem „transzszilván” tárgyú. Kós viszont ezt emeli ki elismerő bírálatában: „Ott van Ligeti Ernő, az erdélyi íróművész, aki jobban tudja, érti, és pontosabban állapítja meg, mint talán bárki más a világon Ira Aldrige-nak, a megvetett, lekicsinyelt, mindig és mindenki számára >idegen< zseninek kegyetlen lelki tragikumát. Úgy érezzük, hogy ez az idegen tárgyú könyv sok kifejezetten magyar tárgyú könyvnél magyarabb és sok erdélyi magyar kisebbségi regénynél erdélyibb és kisebbségibb regény. De mindenek- felett: szigorúan művészet.” Hiányzik mindenféle „affektálás” már a Föl a bakra lapjairól is. Primer élmény megszólaltatója, amint ezt a Súly alatt a pálmában Ligeti felidézi. A már idézett emlékezés előtti részt azért hasznos ideiktatnunk, mert magát a kort — a történelmet — sűríti. „A »Föl a bakra« regénynek magva egyéni élmény. Egy kicsit az apámat írtam meg benne, aki mint esküt nem tett igazságügyi tisztviselő, állását elvesztette. Különben jómódú ember volt, de amikor eladta házát, hogy Budapestre menekítse egy életen keresztül nagy nehezen összehordott vagyonkáját, pénze a kommün idejében úgy elértéktelenedett, hogy emeletes házáért egy kuba-szivart és se tudott venni. Egyetlen öcsémet, aki orvos és aki a háború után idegsokkal érkezett haza Kolozsvárra, megverték a román rendőrök, kidobták a lakásából, ekkor tört ki szegényen az elmebaj. Valaha négy lova volt az apámnak, és most mi is a magunk bőrén eléggé éreztük, mit jelent »kisebbségi«-nek lenni, kimenni az ócskapiacra, eladogatni a megmaradt holmikat.” Ezzel a jelenettel, az ószerrel indul a Föl a bakra. (Évtizedekkel később Mészöly Miklós tudta megérzékíteni ennek a helyszínnek különös hangulatát.) Ligeti vérbeli íróhoz méltón üti le a hangot, amikor az ócskapiac áruhalmait a temetői hantokhoz hasonlítja: „az urak az összeomlott lét kövei között vezetnek el”. És mégis, más ez a város végi hely. „Mert a házsongárdi temető békét permetez, maga a természet segíti, hogy kiszépüljön az elmúlásban. Odaát lábujjhegyen lépnek az emberek, ajkukra illesztik ujjaikat. Lehull a fáról a levél, az is fáj. Ám itt: zűrzavar, pokoli lárma. A ködös alkonyatot túlrikácsolja a zsivajgás. árókelők vonulnak föl, unottan és kíméletlenül lelépik a földi lét e külön sírjait. Nincsen kegyelet az arcukon, a szívük meg se dobban.” Ezt a groteszk temetőjárást kezdte meg Elekes Péter elbocsátott kolozsvári alügyész kis cselédje („ruháskosárban kicipelte a Jókait és a Corpusjurist”), itt jelenik meg aztán maga Elekes is mint gyakorlatlan, félszeg eladó, szükségtelennek minősített ingóságaival. Innen kezdve nem csupán a sifon, a már kisebbre-kin- tebbre cserélt lakás kiüresedésének vagyunk tanúi — Elekesék családi és társadalmi élete is hasonlóképpen degradálódik. Ami Reményik Sándor verseiben elégikus vagy tragikus hangú líra, az — a korábbi hatalom
