Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - KÖSZÖNTŐ - L.Erdélyi Margit: Sütő András drámájának interpretációja (tanulmány)

Sütő András drámájának interpretációja

úgy segéljen, ámen.” (176.) A vitában mégis Luther győz, érvei a halál, az öngyilkosság ellenében, az élet érdekében szólnak; a reményre, a férfibátorságra, az okos cselekvésre szólítja fel hősünket, s felolvastatja a választófejedelem levelét, amelyben arról tudósítja őt, hogy a főtisztelendő közbenjárására személyesen vizsgálta meg a lócsiszár jogos panaszát, ezért elrendeli perének újratárgyalását s a törvényszegők megbüntetését. A zavartalan ügymenet végett Kolhaas csapata kegyelmet; ő maga szabad utat nyer, ha leteszik a fegyvert s beszolgáltatják a hadizsákmányt: Kolhaas erre pallosát a gerendába vágja, miközben Nagelschmidt fájdalmasan felordít: „Mihály! Becsaptál engem. Elárultál!” (177.)

Az ítélethirdetés Drezda piacterén, a lócsiszárt éljenző és a tronkaikat elmarasztaló ujjongó tömeg közepette történik meg. Zauner, majd Müller olvassák fel az ítéletet, melynek értelmében megállapíttatott, hogy sem a rablás, sem a társadalmi rend felforgatása nem volt a lókereskedő szándéka, csupán saját kicsiny javainak, igazsága morzsáinak a visszaszerzése, s ezeket ezennel visszaszolgáltatják. Vencel bárót pedig kétévi börtönbüntetésre ítélik várúri jogainak túllépése miatt. Kolhaast a váratlan elégtétel és győzelem hallatán boldogság tölti el, miközben a kürtök hangja s az ágyúszó a császár érkezését sejteti a tömeggel, amely elfordul Kolhaastól s a császárt éljenezve eloszlik. „Jó emberek! Most hagytok magamra? Senki sem kíváncsi már a dölyfös tronkaira? Emberek? Éljen a császár! Elhozta az én virágvasárnapomat...” (180.) - kiáltja a beteges tömegpszichózis láttán, és megcsorbult örvendezése közepette Lisbethet emlegeti, Nagelschmidtnek mond köszönetét, ízlelgeti a Vencelre vonatkozó „ítéltessék!” igazságtevő szót, ámde Müller elképesztő szavakkal folytatja mondandóját: „ne felejtsd, hogy az ember, miközben az igazságot hajszolja: el is adósodik.” (181.). Vagyis most már Kolhaason a sor a törlesztésben, ha közben elkólyavetyélte is minden vagyonát. Miközben jogaiért harcolt, emberéleteket oltott ki, jogtiprást követett el, ezért a császár aláírásával kötél általi halálra ítéltetik. A tragikusság esztékialiag és etikailag kiérlelt csúcsán tehát bekövetkezik az ember halála. „Úristen! Becsapták!...” (182.)- ordítja Nagelschmidt kétségbeesve az újabb fordulat miatt.

A hivatal ravasz engedmények mögé rejtette a valódi célját, miközben Müller, az egykori vetélytárs és későbbi úgynevezett barát vállalta a gyalázatos „üzenet” elolvasását. „A hang az enyém volt - a döntés a császáré, Mihály. Bocsáss meg nekem.” (182.) Szabadkozó szavaival betetézi Kolhaas hatalmas csalódottságát és megvetését a hatalom minden képviselője iránt. „Az ítélethirdetők utolsó kívánsága: bocsássunk meg nekik.” (182.) - mondja görcsös kacagás közepette, Nagelschmidtre bízza fia felnevelését, a Lisbethtől maradt emléktárgyat, az amulettet, és lezárja egy életen át folytatott vitájukat az igazi jó baráttal, mondván, neki volt igaza, miszerint a Münzer Tamáshoz vezető út a legrövidebb és a hazavezető. A szenvedélyes igazságkeresés tehát egy fókuszolt drámai időben és szikárra konstruált drámai térben nyer teljes befejezést. A kivégzésen csak az akasztásban érdekeltek vesznek részt s a bitóra kiégett szemmel bámuló barát, Kari Nagelschmith. A dobpergés, majd az utána beállt csönd árulkodik az Ember haláláról, a harangok azonban a császár