Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - Maros András: Csendes kikötő (elbeszélés)
Maros András whisky, a helyén. Ha van olyan, hogy elszámolás az élettel, mit mondjon majd? Mit hozzon fel a mentségére? El lett rontva minden, már a kezdetektől fogva. „Uram, uraim, nem is tudom, hogy szólítsam önt, önöket, odalenn hallani ezt-azt, így hívják, úgy hívják, szóval, én ügyvéd voltam, szerződéskötéseket ellenőriztem, jogi szövegeket fogalmaztam, vaskos pénztárcájú ügyfeleknek számláztam. Nem sikerült megtanulnom, hogyan kell élni. Talán kapiskálom a lényeget, de abban nem hiszek, hogy valaha megtalálnám a dolgok értelmét. Feladom.” Helgáról nem tesz említést, magától nem, de jobb, ha felkészül, mert elképzelhető, hogy fönt rákérdeznek. Lehet ott hebegni-habogni? Lehet, csak minek. Az ember előttük átlátszó — olyan, amilyennek itt, az életben mindannyiunknak lenni kéne. Mégis inkább kimegy a levegőre — úgy határoz. A strandra. Leoson. Szerencséjére a házinéni nem veszi észre. A szaladgáló kislányok közül az egyik ma is itt van. A homokból egy nagyobb követ ás elő, és a tengerbe dobja; levetett kis trikóját arrébb fújja a szél. Biztosan fázik, ma sokkal hűvösebb van. Micsoda felhők gyülekeznek! Alighanem vihar lesz. Egy vihar, az jó lenne így a végére. Temetés, fametszet, az „Ecce Homo” című sorozatból
