Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - Marián Grupač: Távirat (novella)
Marián Grupač alapjában véve mindig alkalmazkodik. Ha az ember nehezen is, de élni akar, ha felépíti a házát az elmúlás biztos tudatában, akkor is az otthona marad, minden jónak, a hazatérés reményének a biztos pontja. Az ember ezt tudatosan vagy tudat alatt elfogadja akár elismeri, akár nem. S vonatkozott ez az öreg Kalvanra is. A sűrű erdő egész a legközelebbi faluig húzódott, ahonnan a postáról telefonálni is lehetett vagy levelet küldeni, s autóbusszal eljutni a városba, amely jó 25 kilométerre volt a falutól. Amióta Kalvan megözvegyült, s ennek már húsz éve is van, nem sokat járt a városban. Nem volt már ereje ahhoz sem, hogy az erdőn keresztül a faluba lejárjon, s megszokta, hogy az egyetlen lánya, Zdenka, aki a városban lakott, legalább havonta egyszer eljön meglátogatni. Itt született ő is, a hegyek között, ebben a házban, amelyben az apja a mai napig lakik. Gyerekkora óta beteges volt. A legközelebbi orvos lent lakott a faluban, így Kalvanék a lányt azzal gyógyították, ami éppen kéznél volt — különböző gyógyfőzetekkel, disznózsírral, savanyú káposztával, sőt még tehéntrágya pakolást is alkalmaztak, de ez ritkán fordult elő. Egyszer történt meg, hogy az állapota nem javult, sőt ellenkezőleg rohamosan romlott. Amikor a láza az ötödik napon sem csökkent, bebugyolálták báránybőr bundába, s az ölében vitte le az orvoshoz. Az utolsó percben. A kislányt gyorsan beszállították a városi kórházba, s onnan mentőkocsival Ostravába, ahol megoperálták. Az öreg Kalvan ma már nem emlékszik rá, hogy mi volt az orvos által megállapított diagnózis, a lényeg az, hogy túlélte. De... a hosszas utókezelés után szinte teljesen vakon jött haza. Egy sor újabb kivizsgálás, operáció és az igen erős dioptria legalább a minimális látását visszaadták, de a könnyek a szeméből mindörökre felszáradtak. Azóta igen sok idő telt el, s Zdenka kialakította a maga saját életét. A városban van egy kis háza és munkája. A gyengénlátók iskolájában tanít. Egész idejét kitöltötte a tanítás és az apja, akit olyan gyakran látogatott meg, ahogy az ideje engedte. Az idők során csukott szemmel is eltalált az apai házhoz, s néha maga csodálkozott a legjobban rajta, hogy honnan vesz annyi erőt, elszántságot, amely a mezei úton és a sűrű erdőn keresztül mindig hazahúzta az apai ház küszöbéhez. Honnan az a szeretet, amelyből azt a rengeteg életerőt, lelkesedést, jóságot és altruizmust meríti? Angyal volt, amelyik soha nem tanult meg repülni. Vak angyal... Lehet, hogy az apja iránt érzett szeretete, de az is lehet, hogy egy hiábavaló, de annál vadabb vágy, hogy bebizonyítsa magának és a világnak, hogy nem nyomorék. Lehet, hogy egy titkos remény, emberfeletti elszántság és ataviszti- kus merészség, amit talán a nagyszülőktől és a dédszülőktől. a földanyától, az ősanyáktól és azok gyermekeitől örökölt, amelyek mind belé áramoltak, hogy segítsenek neki a boldogság elvesztett tükörcserepeit összegyűjteni. Kalvan istenítette a lányát, mint minden normális apuka és férfi. O talán még ennél is jobban, hisz egyedül ő maradt a számára. Talán úgy hangzik az egész, mint egy kimódolt és olcsó irodalmi idill a nagy szerelmesregények kliséiből átvéve, de (szerencsére!) itt-ott előfordulnak még a valós életben is... Mikor végzett a hó eltakarításával, visszatért a konyhába, és néhány hasábot dobott a tűzre. Bekapcsolta a rádiót és belehallgatott a hírekbe. Sokáig dolgozott a pusztán amolyan megbízottként, azóta rögzült benne a rend és
