Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - KÉT VENDÉGKRITIKA - Korcsog Balázs: A Héj helye
KÉT VENDÉGKRITIKA szakralizálásának újabb példáját láthatja az olvasó. De Poszeidon alakját Tolnai eltörli és saját magát ellenpontozva átírja Gorgóra. az iszonyatosság jelképére: „s akkor mégis-csak gorgó gondoltam (...) valaki szájba lőtte / szájba hogy ne üvöltsön végtelen”. A kötet első felében rövidebb versek szerepelnek: ezek az elhallgatás versei: „A vers lám — / lám még ezt is tudja / lám még ezt is / mikor kell az ideológiák általános / az általános konkrét csőtörésekor / egy pillanatra (vagy örökre / mindegy kinek mi köze hozzá) / kialudnia” (Lám a vers). A költészet várja, hogy „a szar / (jobb- avagy balbélsár / a annak fonálférgekkel font fonadéka) szépen levonuljon”. Ebben A keserű váróterem-ben halotti csönd van: „légy semmis-sötét motorja sem zúg, / lám, már a légy sem parancsolja: légy!” A vers. valamint a versbeli én e várakozó álláspontról a Puskin Express-szel mozdul el: „most kellene tovább írnod / most mind katalektáidat / most amikor már minden lefékezett / leállt / mindenből folyik a szar / amikor már szinte lehetetlen / folytatni s értelme sincs az egésznek”. A kötetben ezt a folytatást az Ahogy című vers képviseli, amelyben jelen van a címadó babér motívum: „Ahogy édesapám már majd 90 évesen / hosszú hallgatás után megszólalt / rendeltem 10 kiló babért”. A babér jellemzői, tulajdonságai közül a vers elsősorban az illatával foglalkozik: „egyszerre olyan illata lett a városkának / mint egy görög ligetnek / a babér elnyomta a tisza felől érkező bűzt / a hullák bűzét”. A Balkáni babér megvalósította célkitűzéseit: megteremtette az „ideális vajdasági könyvtárat” és sorainak hullámzásával újraírta az Adriát. Ennek a „Poszeidon pillanatában” írott verseskötetnek megjelenése irodalmunk egyik jelentős pillanata. (Jelenkor) Ácsai Roland A Héj helye Oravecz Imre: HÉJ A kilencvenes évek közepén, amikor először kezdtem behatóbban tanulmányozni a kortárs magyar irodalmat, barátaimhoz és nemzedéktársaimhoz hasonlóan két verseskötet határozta meg alapvetően kortárs versélményemet: Petri György Sár (1993) és Tandori Dezső Vagy majdnem az című kötete (1995). Tandori és Petri költészetét e két kötetük felől ismertem meg és olvastam — szinte visszafelé. Petri György verseinek 1991-es, első gyűjteményes kiadása ugyanis még túlontúl korán, összegyűjtött verseinek 1996-os, második kiadása pedig már túl későn, a .Síír-kötet által érintetten talált. Tandori-összes pedig azóta sem lévén (lesz-e, lehet-e ilyen egyáltalán?) a Tandori- és Petri-líra „koordináta-rendszerének” origója, a Tandori- és Petri-ol- vasás és -ért(elmez)és kiinduló-, illetve állandó viszonyítási pontja számomra valószínűleg mindig is az előbb említett két kötetük marad.
