Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
Fónod Zoltán jobb partját, ahol Csehszlovákia hídfőként több települést igényelt/22) Aligha meglepő, hogy a trianoni határok visszaállításának legelszántabb képviselője a Szovjetunió volt. Nem kis mértékben azért is, mert az utódállamokat lényegében már szövetségesének tekinthette, míg Magyarország (a maga polgári demokratikus törekvéseivel) még bizonytalan partnernek és jócskán „környezetidegen” tényezőnek számított a szovjet diplomácia számára. A prágai kormány 1946 májusában terjesztette be követeléseit a négy nagyhatalom külügyminiszteri tanácsának, s ebben a határkiigazításon kívül ott szerepelt a magyar kisebbség tömeges kitelepítése is/23) Nem segítette a magyar küldöttség tárgyalási pozícióit az sem. hogy a béketárgyalásokat megelőzően magyar kormányküldöttség járt (Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével) Moszkvában. Londonban, Washingtonban és Párizsban. A második világháborút lezáró békekonferencia, 21 győztes állam részvételével, 1946. július 29-én nyílt meg Párizsban. A tárgyalásokon Csehszlovákia makacsul ragaszkodott 200 ezer magyar kitelepítéséhez. Vladimír Clementis a gondolatát is elvetette annak, hogy Csehszlovákia kisebbségi jogokat biztosítson a magyaroknak. Az általa követelt öt falu helyett végül is három falu (Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár) Csehszlovákiához történő csatolását fogadták el, Rajka és Bezenye nem került a listára. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia számára elfogadhatatlan volt az erőszakos kitelepítés elvének békeszerződésben történő rögzítése. E helyett a közvetlen tárgyalásokat és a kétoldalú megállapodást ajánlották. Azt a magyar javaslatot, hogy a csehszlovákiai magyar lakosság 2/3-át területtel, 1/3-át pedig anélkül hajlandó a magyar kormány átvenni, Csehszlovákia képviselője — egy győztes állam számára — elfogadhatatlannak minősítette. Jellemző volt a csehszlovák békedelegáció működésére, hogy több olyan javaslatot terjesztett be, melyek egyértelműen Magyarország megbüntetését szorgalmazták. A javaslatok többségét a magyar területi és politikai bizottság (a győztesek érdekeit szem előtt tartva) elfogadta/24) A békeszerződést 1947. február 10-én, Párizsban, Gyöngyösi János magyar külügyminiszter kézjegyével látta el. A kormány május l6-án fogadta el, a nemzetgyűlés 15)47 júniusában ratifikálta a békeszerződést. Magyarország elsőként Jugoszláviával kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést (1947. december 8-án), majd később Romániával, a Szovjetunióval, Lengyelországgal és Bulgáriával és a legvégén, 1949. április 16-án Csehszlovákiával, azt követően, hogy rendeződött a csehszlovákiai magyar lakosság jogállása/25) Ily módon kudarccal végződött a csehszlovák vezetőknek az a szándéka, hogy kitelepítéssel, lakosságcserével, deportálással, reszlovakizálással a magyarságot szülőföldjétől megfosszák. A csehszlovák politikusok elszántságára jellemző, hogy arra az esetre is volt „megoldásuk”, ha a tervezett tisztogatások után még mindig megmaradt volna mintegy 100-120 ezer magyar Csehszlovákiában. Ezekről Clementis így nyilatkozott: „Úgy telepítenénk szét őket, hogy ne alkossanak homogén egységet. így már veszélytelenné válnak..." A jugoszláviai szlovákok betelepítése jelentette volna számukra a megoldást. Clementis azt remélte, „ez öt év alatt megváltoztatná Dél-Szlovákia arculatát”.
