Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
Fónod Zoltán 1945. május 26-án kezdődött. Június végéig 31 "780 magyar nemzetiségű személyt telepítettek ki, azokat, akik 1938. november 2-a után költöztek a visszacsatolt területre. ^0) A „szervezett kitelepítést” megelőzően azonban már 1945 március végétől folyt a magyar lakosság elűzése szülőföldjéről. Ebben számítottak a Vörös Hadsereg támogatására is. A szovjet katonai vezetők a háború befejezése után azonban már nem engedélyezték a lakosság kitoloncolását. A tiltás mögött nem a szlovák szervek, hivatalok „tehetetlenségét” kell azonban látni, ahogy azt Ludvík Svoboda tábornok állította, hanem a szovjet parancsnokok elhatározását, akik a határ menti zavargásoktól tartottak. A két ország között ugyanis fokozódott a feszültség a magyarellenes intézkedések miatt, s a szovjet katonai parancsnokok, valamint a magyarországi megszálló hatóságok egyértelműen veszélyesnek ítélték meg azt a tervet, hogy a csehszlovák hadsereg részvételével folytassák a lakosság elűzését. Ezt az embertelen tervet az a Ludvík Svoboda tábornok képviselte, aki az 1968-as megszállást követően, köztársasági elnökként kivívta a dél-szlovákiai magyarok tiszteletét és támogatását is. Gustáv Husáktól eltérően, aki elítélően szólt arról a sok „ostobaságról”, melyet (közreműködésével!) a magyarokkal szemben elkövettek, Svoboda nem tartotta szükségesnek, hogy a saját (háború utáni) szerepét bírálattal illesse.OO A magyarkérdés rendezésének csehszlovák forgatókönyve a potsdami konferencián csődöt mondott.. Ezen az sem segített, hogy a tanácskozás befejezésének napján ( 1945. augusztus 2-án) Benes köztársasági elnök aláírta azt a 33- számú dekrétumot, mely állampolgári jogaitól fosztotta meg a német és a magyar kisebbséget. Azzal, hogy a nyugati nagyhatalmak elutasították azt a csehszlovák javaslatot, hogy a németek kitelepítésére vonatkozó potsdami határozatot a magyarokra is kiterjesszék, a csehszlovák fél lépéskényszerbe került. Miután Moszkva hivatalosan is elismerte a magyar kormányt, s a magyar hatóságok hallani sem akartak a lakosságcseréről, a csehszlovák kormány a Csehországba történő erőszakos kitelepítéssel próbálta a helyzetet megoldani. A szlovákiai magyarok 1945 őszi, majd az 1946/47-es kényszerközmunkáját az 1945. október 17-i (88. számú) elnöki dekrétum alapján rendelték el. Az első hullámban 4-5 ezer magyart vittek el mezőgazdasági közmunkára. A közmunkáról szóló, általános jellegű rendelet ugyanis a szlovák belügyi szervek számára ürügyül szolgált arra, hogy a magyarok deportációjárói döntsenek. Sőt, a Szlovák Telepítési Hivatallal együttműködve Dél-Szlovákia belső telepítési és kolonizációs tervét is elkészítették,(12^ A kényszermunka óriási felháborodást váltott ki Magyarországon, de egyes nyugati országok sajtójában is. 1945 végén a magyar kormány arra kényszerült, hogy tárgyalásokat kezdjen Csehszlovákiával. Gyöngyösi János magyar külügyminiszter a kisebbségi jogok megadását vagy a területtel együtt történő lakosságcsere elvét követelte, melyről a csehszlovák fél hallani sem akart. A tárgyalások megszakadtak, majd kétoldalú megbeszélések után, 1946. február 27-én, Budapesten, Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vlado Clementis, csehszlovák külügyi államtitkár aláírták a csehszlovák—magyar lakosságcsere-egyezményt. Az egyezmény elfogadására nemzetközi nyomásra került sor. A május 10-én ratifikált egyezmény Prága szándékával szemben csak
