Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
Fonod Zoltán csehszlovák kommunista emigráció képviselőivel. A kommunisták a magyar kisebbség esetében nem számoltak a kitelepítéssel, Benes elképzelésével azonban később azonosultak. A londoni emigráns csehszlovák kormány 1944. március 12-én fogadta el a magyarok elleni intézkedéseket.® Az utódállamok mindegyikében sor került 1945 után a magyar kisebbség üldözésére, a magyarság teljes felszámolását azonban csak a csehszlovák kormányprogram tűzte ki célul. Az 1945. április 5-i kassai kormányprogram szerint — melynek aláírója Klement Gottwald volt — a német és a magyar kisebbség esetében a „kollektív bűnösség” embertelen módszerét alkalmazták. E szerint a csehszlovák állampolgárságot csak azok a német és magyar nemzetiségű lakosok kaphatták meg, akik bizonyíthatóan aktív antifasiszta tevékenységet fejtettek ki. „A többi német és magyar nemzetiségű polgár csehszlovák állampolgárságát megszüntetik. Ezek a polgárok optálásért folyamodhatnak Csehszlovákiához, ám a köztársaság hivatalainak joguk lesz ahhoz, hogy ezeket a kérelmeket individuálisan bírálják el.”® Közel három és fél millió német, valamint 650 ezer magyar vált ily módon egyik napról a másikra jogfosztottá a saját szülőföldjén. A kassai kormányprogram Moszkvában született, 1945 márciusában. Jellemző, hogy az emigráció vezető politikusai a tárgyalásokon mindössze öt percet szenteltek a hírhedt VIII. fejezetnek, mely kimondta a németek és a magyarok jogfosztottságát. A moszkvai tárgyalások idején Gottwald már 1945. március 24-én jelezte a későbbi megoldások lehetőségeit is. „Ha máshová nem küldhetjük, akkor munkára fogjuk őket” — fogalmazta meg a későbbi hatalmi politika lehetséges irányait.® A magyarellenes intézkedések sorát azonban ennél korábban, a szlovák nemzeti felkelés idején fogalmazták meg. A Szlovák Nemzeti Tanács 1944 őszén határozatot hozott a Magyar Párt és a magyar szervezetek betiltásáról, s arról is, hogy a magyar többségű községekben nem engedélyezik a magyarok jelenlétét a helyi tanácsokban. Ezekben a községekben nemzeti biztosok, komisszárok irányítására bízták a helyi közigazgatást. Ezeket az elveket fogalmazta meg később a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) 1945. április 7-én kiadott (26. számú) rendelete is, mely „a német vagy magyar többségű falvak és járások közigazgatására ... biztosokat és közigazgatási bizottságokat nevez ki azzal a hatáskörrel, amilyen e rendelet szerint a nemzeti és járási bizottságokat illeti meg”. Az iskolák kérdésében már az SZNT 1944. szeptember 6-i rendelete intézkedett. Ezek szerint „valamennyi kategóriájú és fokú magyar iskolát — az 1938. november 6-ig megalakult népiskolákat kivéve — meg kell szüntetni”.® A közigazgatás magyartalanítását az 1945. évi 43. számú elnöki dekrétum és az SZNT 45. számú rendelete is megfogalmazta. A magyarkérdés végleges megoldása érdekében a londoni emigráns kormány a magyar fegyverszüneti egyezmény aláírása előtt (1945. január 20.) szerette volna elérni, hogy az egyezmény feltételei közé vegyék fel a csehszlovákiai magyarok egyoldalú kiutasítását. Sem ez, sem az a másik tervük, hogy a szovjet csapatok előrenyomulásával egy időben a Csehszlovákiához csatolt területekről kiűzzék a magyarokat — nem járt sikerrel. Ezt a megoldást (melyet a németekkel szemben a csehek sikerrel alkalmaztak) Dél-Szlovákiá- ban a szovjet katonai parancsnokok akadályozták meg. Miután a három
