Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Zalán Tibor: Éjszakai telefon (vers)
a magasban Megholt lelkeknek s születőknek A szenvedésre szobájának Két ablaka mint dermedt szempár Meredt az égre az ég Üres volt Ólomszürke A túl Sok várás jellemet ront koszlott Falak közt kosznak lenni megunható Szerep s a színen körül gágogják Mindenféle árny-állatok Kik vérén élnek és mérgük Húsában szórják szét oldalt billent Mohón fülelt de nem Nyílt az ajtó mindhiába meredt Rá hosszan s vágyakozva egy faldarabka Szállni kezdett a könyvespolcok Közt akár csak a téli Légy ha Ösztönében zavar keletkezik És hinné a nyári légben verdes Szárnya a légycsapóval Sem törődik és így Verődnek hirtelen föl Lefojtott emlékek Morzsáinak finom szárnyukkal Zümmögetve „unnám az ócska szóbeszédet mely körbenyalt Mérges lévé vei s a szennye Megrakodott rajtam — motyogta Mintha csak Beszélne és értelmét nem Is találná — csupán halvány Derengés mélyen mitől A szívmagány kicsordul kavarja össze Bennem most a nyugodtnak Vélt fátylak sötétjét” a megtalált És elveszített remény Után nem érzett Bánást kevés íz megmaradt A lényből fantáziáit Erezte látta a vállát Fogta baszás közben tükörrel Szemközt űzte-vágta
