Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - TALLÓZÓ - Mezey László Miklós: Portréesszék teljessége
Tallózó ahogyan maga mondja: portréesszék gyűjteménye. Mindazonáltal indokolatlanul tűzte az első kötet élére azt az Arany Jánostól vett mottót, hogy „Úttörőnek bukni is érdem”. Bukásról ugyanis szó nincs, éppen ellenkezőleg: a szerző a maga választotta műfaja keretein belül a lehető teljességet érte el. Ezt méltatni is tiszte ennek az írásnak, és ezen túl szólni kell Szeberényi másfajta érdemeiről is. Mindenekelőtt arról, hogy vállalta az állásfoglalást a II. világháború utáni szlovákiai magyar irodalom periodizációjának régi vitájában. A nagy klasszikustól, Fábry Zoltántól kiindulva évtizedeken át tartotta magát az a hivatalos álláspont, hogy a kisebbségi irodalom háború utáni újrakezdésének időpontja 1948—49 fordulója, amikor a kollektív jogfosztottság enyhülésének jeleképpen megjelent Pozsonyban az első magyar nyelvű lap, az Új Szó, mintegy jeladásként, hogy szűnjék Szlovákiában a magyar nyelv használatának tilalma. Szeberényi Zoltán — főképp Molnár Imre és Tóth László föltáró munkája nyomán — csupán asztalfióknak írt irodalmát alapul véve. Ebből kiindulóan öt korszakra tagolja az elmúlt fél évszázad szlovákiai magyar irodalmát; behatárolja tehát a „hontalanság” korát (1945—1948), az újjászerveződés és kibontakozás évtizedét (1948—1958), a megújulás és felfejlődés periódusát (1958—1968), az úgynevezett „konszolidáció” korszakát (1968—1989), végül a rendszerváltozást követő időét (1989—1999). Nem a szerző, hanem a közép-európai történelem és a kisebbségi sors megannyi kényszere tehet róla, hogy a szlovákiai magyar irodalom valamennyi korszakhatárát a politika vonta meg, és nem az irodalom belső fejlődésének új és új etapja. Az viszont már éppen Szeberényi Zoltán érdeme, hogy ugyan a kisebbség szellemi megnyilvánulásainak legfontosabbját, az irodalmat alapvetően a politika szakaszolta, és a periódusok történéseit a politika határozta meg, ezért a kényszerű körülmények érzékeltetése mellett folyamatosan fölfedi az irodalom (viszonylag) autonóm működésének törvényszerűségeit, rámutat a belső fejlődés irányaira, lépcsőfokaira, például a nemzedékek kirajzására, a korjellemző stílusirányok szlovákiai megjelenésére és hatására, a kisebbségi létkörülmények irodalmi tükröződéseinek sajátosságaira, a generációk közötti termékeny vagy épp elutasító kapcsolatokra stb. Vagyis szerzőnk másik érdeme, hogy a politikum tagolta-tördelte irodalom hosszmetszetében is képes láttatni az irodalom organikus jelenségeit, rendre rámutatva ama tényekre és összefüggésekre, amelyek — sokszor éppen a politikum ellenében — ennek a méltatlanul gúzsba kötött irodalomnak a jelentőségét adják össze. Ezzel pedig szerzőnk nem kevesebbet ér el, mint hogy csaknem fölülemelkedik választott műfaján, és már-már monografikus keretű folyamatrajzot ad a II. világháborút követő, az ezredfordulóval lezáruló bő fél évszázad kisebbségi irodalmáról. Mármost lássuk, mi is van a kötetekben! Az első rész három periódus, vagyis az 1945—1968 között indult szerzők tablója. A kezdeteket természetesen azok az írók jelentették, akik korábban, a háború előtti polgári Csehszlovákiában indultak pályájukra, és nem hagyták el a magyarüldözés Fábry Zoltántól „zárójeles négy évének” nevezett időszakban Szlovákiát. Ok mindössze néhányan voltak: Fábry mellett Sas Andor; I. Kiss Ibolya, Egri Viktor, Csontos Vilmos, Szabó Béla. Az újrakezdés derékhadát, az alapozó nemzedéket azok a
