Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A Matrjosa-baba szubjektuma
Tallózó Németh Zoltán A Matrjosa-baba szubjektuma Interjú Tőzsér Árpád pozsonyi költővel — Tőzsér Árpád legutóbbi két kötetében, a Leviticusbán (1997) és a Finnegan halálában (2001) óriási műveltségélmény birtokában tesz lírai megállapításokat az emberi lényeg mibenlétét illetően. Vagyis ez a költészet a kiterjesztett és tudatossá tett intertextualitás lehetőségei felől tesz föl létünket érintő alapkérdéseket. Ilyen vonatkozásban engem elsősorban a szöveg, a szövegközöttiség (az intertextualitás) s az egzisztencia valós vagy feltételezett összefüggései érdekelnének. — Hadd kezdjem Borgessal és Barthes-tai: Az emberben és a történelmében nincs haladás, csak néhány mítosszá terebélyesedett metafora tér vissza újra és újra — mondja a nagy argentin. — S ezeket a mítoszokat természetesen már mind megírták. A mi dolgunk újra írni-kombinálni őket — mondja a nagy francia. — A nagy argentinnak igaza van, a nagy franciának csak részben — mondom én, a tréfli közép-európai Barthes szerint ugyanis Borgesből az következik, hogy alkotók, azaz alkotó szubjektumok nincsenek, csak kombinátorok vannak. Márpedig a kombinálás — szerintem, és Boileau és La Bruyére és Winckelmann és Goethe és a klasszicizmus más nagy teoretikusai, azaz a Barthes-nál semmivel sem kisebb gondolkodók egész sora szerint — a „kombinálás” alkotás a javából. S mi más az alkotás kreálója, ha nem alkotó, ha úgy tetszik: alkotó szubjektum, alkotó én-egzisztencia? — Nietzsche, Heidegger, Vittgenstein óta viszont mintha félnénk bizonyos szavaktól. Nem írjuk le például a „szubjektum” vagy az „én” szót, csak azért, hogy bunkó népieknek ne tartsanak bennünket Vagy ha igen, azt mondjuk: a szubjektum nyelvmegelőzött. De ilyen alapon azt is mondhatnánk, hogy a nyelv az egzisztenciát is megelőzi, sőt teremti. (A zsidó hagyomány mondja is: szerinte a Tóra kétezer évvel korábbi, mint maga a világ.) A legkézenfekvőbb válasz a kérdésedre tehát az lenne, hogy aki a nyelvet, a szövegek létét vizsgálja, az az egzisztenciát is vizsgálja. Hogy mégsem tudom nyugodt lélekkel ezt mondani, annak komoly oka van. A feltett kérdés felszíne alatt ugyanis egy lényegesebb kérdést érzek: hol vizsgálható az egzisztencia: a szövegköziségben (az intertextualitásban) vagy magában a kérdésfeltevésben? És: vizsgálható-e egyáltalán? Mert ha „a szubjektum fikció” (Nietzsche), de olyan fikció, amelyet végső soron mi alkotunk meg, olyan „én”, amely csak a világunk határaként jelenvaló (Wittgenstein), akkor a végtelenségig kereshetjük a „külső egzisztenciát” észlelő-teremtő „belső egzisztenciánkat” (önmagunkat, a szubjektumunkat) a fikcióinkban: mint a Matrjosa-babában, mindig csak egy újabb Matrjosa-szubjektumra utaló Matrjosa-babát találunk. S a végsőt, a legbelsőt, a
