Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Aich Péter: Vitám a röpirattal
KÖNYVRŐL KÖNYVRE (1942-ben) a helyzetet a maga tragikus, gyilkos, értékromboló mivoltában fölfogni és értelmezni. Életrajzi tény: Horthy Magyarországáról a háború alatt sem ment el, amikor még lehetett volna. Szálasi rémuralma elől sem menekült (akkor már nemigen lehetett), a fenyegető kommunista uralom elől viszont igen... A Röpirat azzal kezdődik, milyen szerencsétlenség a minden előbbi vérontást túlszárnyaló II. világháború. Ez is válasz lehet az előbbi életrajzi adatra: Magyarországon ezt le lehetett írni. A Hitlerrel szövetkezett országok melyikében lehetett volna ezt megtenni? Margita Figuli szlovák írónőt ebben az időben egy háborúellenes elbeszélésért állásából menesztették... Márai jól látja: a legnagyobb pusztítás a lélekben és a kultúrában van (lesz!). Egyúttal fölteszi a kérdést, vajon a háború után lesz-e még bolsevizmus, s hogyan alakul át az angolszász világ s a kapitalizmus. A fasizmusról pedig egy szót sem ejt, mintha világos volna, hogy eltűnik, holott ez 1942-ben még nem volt egyértelmű. Számára „az európai kultúrát egy lelkiállapot jelenti, amely a keresztény műveltség hagyományaiból szívja erőit”, nyilván Németországot is beleértve, mintha a fasizmus csak egy múlandó közjáték volna. Éles határt von viszont a Nyugat és a Kelet között — éppen a más lelkiállapotra, más vallásra, más műveltségre való tekintettel. Hogy mennyire igaza volt, azt csak a New York-i merénylet után tudatosítottuk igazán, globalizálódó világunknak ez a legnyilvánvalóbb ellentéte. A történelem fintora, hogy a volt bolsevikok ebben az új, más helyzetben a nyugati világ felé orientálódnak. Egy további fogalom, amely a mai fülnek eléggé furcsán hangzik, a kollektív felelősség. Azt írja ugyanis, hogy „a háború kollektív felelősség”. Az idealista humanista alapállása kézenfekvő: ha senki sem volna hajlandó háborúzni, fegyvert fogni, nem lehetne háború. Mert végül mégis vállalni kell a felelősséget a közért, amelynek tagja vagyok, s amelynek balfogásaihoz a magam részével hozzájárultam, akár csak úgy, hogy nem tettem ellene semmit. Ez viszont, sajnos, csak ideális elképzelés, nem felel meg sem a katonai logikának, sem a tömeghisztériának, sem a populista maszlagot mindenestül habzsolni kész tömeg észjárásának. Ha pedig tudta volna Márai, mit hoz még a kollektív bűn, egészen biztosan nem így írja le gondolatait. Másrészt vitatható a manipulált egyén döntésképessége és — lehetősége. „Miért nem cselekedtetek kormányotok akarata ellen?”— teszi föl a kérdést. Nem tudta volna, mit jelent a totalitás? Nem ismerte volna a tömegpszichológiát? Amit Márai követel, az egy művelt értelmiségitől esetleg elvárható, ha az egyúttal gerinces és öngyilkosjelölt, a közembertől viszont aligha, a tömegtől még kevésbé, mert az képtelen ellenszegülni a manipulációnak és a populizmusnak. A felelősségnek persze más dimenziói is vannak, s ezeket azért válasszuk el egymástól! Egy társadalom tagjaként természetesen vállalnom kell az egész társadalom tetteit, történelmét. Ha magyar vagyok, vállalnom kell a magyar történelmet is. Nemcsak Eger védelmét, de Világost is, nemcsak Corvin Mátyást, de Rákosi Mátyást is. Míg az egyikre büszke vagyok, s a másik szomorúsággal tölt el, az utóbbiért pedig szégyenkezem — mindez egyéni fölfogás kérdése, s attól függően fognak megítélni, mennyire rímel a közerkölccsel. Ugyanakkor nem azt jelenti, hogy Dobó érdemeiért engem ünnepeljenek, s Rákosi miatt
