Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Miloš Mažári: Istenem... (novella)
Istenem... távozom, ma már ezt tovább nem bírom, de pechem van, az udvaron meglát a havat takarító házmester, biztosan beárul, gyűlöl mint egy naplopót azóta, hogy egy múzeumi estélyen részegen zaklattam a kamaszkorú fiát, egy pillanatig figyelem, hogyan játssza meg, hogy nem lát, hogyan dobálózik tovább a hólapáttal, akár a törött szárnyú angyalok, mikor eséskor még achot, fújt sóhajtanak, ezt már látnom kellett valahol, Istenem, csak ne mondd, hogy mi is így jöttünk a világra, egy kicsit még tűnődöm, elmenjek-e, ha a szökésem már így az elején lelepleződött, aztán lélekben legyintek egyet, és a házmester gyűlölködő tekintetét a hátamon érezve távozom, az utcán tanácstalanul megállók, nem tudom, melyik irányba induljak, hóba süppedve gondolkodom, hogy a Sakálhoz címzett kocsmának már nyitva kellene lennie, csakhogy nem vagyok benne biztos, nincs-e ott tegnapról valamilyen fejszém vagy valamilyen befejezetlen kellemetlen incidens, mivel a zsebemben kettő ötven maradt, kétségbeesett tettre szánom el magam, megyek a volt feleségemhez, nem ismerek mást, aki segíthetne, de nincs szerencsém, mindjárt kivág az ajtóból a mostani párja, káromkodva büdös zsidókra és buzeránsokra, lakásuk erkélye alatt igyekszem elállítani orrvérzésemet, és a körülöttem járók előtt leplezni elszakított kabátujjamat és a megalázást, ami akkor ért, mikor egy kis csomag ért le mellém, gyorsan felnézek, de már csak volt feleségem alakjának árnyékát látom, lehajolok, egy doboz cigarettát és kétszáz koronát találok, Istenem, ha legalább ilyen jó volnál hozzánk, emberekhez annak ellenére, amilyenek vagyunk, mint ő hozzám, mindjárt kevesebb szenvedés lenne a Földön, Istenem, hiszen én a világ legszörnyűbb és legundorítóbb dolgait követtem el ellene, de te mindezt már régen tudod, nemegyszer meséltem neked ezekről, soha nem értem meg, hogy megbocsátott, lehet, hogy még mindig szeret, de valószínűbb, hogy sajnál, az állandó havazásban sétálok a megbénult város utcáin, és felidézem közös pillanatainkat, Istenem, olyan boldogok voltunk együtt, halhatatlan szerelem már középiskolás éveinktől, nagy lakodalom, nevető szüléink, szabadság a tengerparton, épülőben levő ház, főiskola, minden úgy, ahogy lennie kell, míg el nem kezdtek bennem megszólalni másik énem sötét oldalai, és húszévesen megállapítottam, hogy nekem a férfiak jobban tetszenek, és te hirtelen rájöttél, hogy már csaknem fél éve nem alszunk együtt, majd az a botrány a családi ünnepségen a szüléidnél, mikor rajtakaptak intim helyzetben egy jó barátjukkal a fürdőszobában, gyors válás, kidobás az iskolából, majd belépés a haza szolgálatába az Intézetben és lassú haldoklás a szürkeségben és a magány egyhangú napjaiban, nem tudom, honnan veszem az erőt ezt kijelenteni, de még mindig szeretem az asszonyt, Istenem, miért szeltél így ketté?, az elmélkedésből a lebuj ajtajának tipikus nyekergése szabadít ki, ahol időm nagy részét töltöm, és az elviselhetetlenül hideg hó a félcipőben, bemegyek, elszántan a bárpulthoz lépek, és megbátorodom, mikor a kocsmáros rám mosolyog és azt mondja, ez tegnap megint igazi este volt, ugye?, ma már kerestek a tegnapi barátaid, majd jönnek később, egy kicsit itt kell, hogy tartsalak, mondtam nekik, hogy ez nem lesz probléma, iszol sört?, bólintok, és ő a sör csapolása közben folytatja, este, ha nem is néztek ki úgy, alaposan be lehettek rúgva, egyikük azt kérdezte, nem találtunk-e itt egy piros szvettert, de csak a tied van itt, mindjárt idehozom hátulról, a másik arany
