Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Öllős Edit: Duett a dadával (gondolatok)
Öllős Edit CÍM NÉLKÜL Valamiféle „bűnös megtérésen” estem át a napokban. De irodalom nélkül, furcsa... Márai azt mondja, az irodalom hőmérséklete tizennyolc fok. Én meg most húsz fok közepette didergek, és kerülöm az irodalmat. (Vagy az irodalom kerül engem...) Hát igen! Minden a megszokás kérdése. Pár napja még húsz fok felett alkottam. Érdekes... De hát ki mondja, hogy Márainak mindenben igaza volt?! Nekem így nem megy. Vagy (megint) szuggerálnék valamit, ami nem igaz? (Akarom mondani „nem igaz”, mert az igazság relatív, hogy bedobjak valami közhelyet is!) Hát igen, a gondolat hatalma, melyről már évek óta tervezek írni valami esszéfélét... Csak azzal nyugtatom magam, hogy esszé nem, szépirodalom minden mennyiségben. De ez elgondolkodtat... Vajon joggal nevezem szépirodalomnak, amit én művelek? Mert ez olyan, mintha magam lennék a szépirodalom... Igen! Megtestesítem a szépirodalmat — ez jól hangzik! Mert hova tegyem, hogy lépten-nyomon egyes szám első személyben ragozok? Mintha más nem létezne rajtam kívül! „Felháborító.” Vagy fogjam fel úgy, hogy a leírt sorok által tudok meg többet magamról? Ez az! így fogom fel! Ha beszélni nincs kivel (mert most nincs, mindenki beteg és az ágyat nyomja — rajtam kívül...), akkor írok. Bármikor. Illetve, mikor Isten rám mosolyog, hogy mi lenne, ha...? Mert Isten soha nem haragszik rám. Érdekes. (Olyan jótét lélek, mint az édesanyám...) Pedig most joggal tehetné, mert három napja, hogy - újra- lakhelyet változtattam, nem szóltam hozzá. De gondoltam rá, lehet, hogy ezt érzi... Aztán beugrik, hogy Márainak mégis igaza lehetett... Nem is alkottam én húsz fok felett! Csak improvizált kávéházamban, nyitott ablak mellett. Ott lehetett az a tizennyolc fok. Tehát az irodalom hőmérséklete tizennyolc fok (milyen okos volt ez a Márai...!), én azzal egészítem ki, hogy az irodalom betevő falatja a kávé és a cigaretta. Ez szégyenletes, tudom, de megint nyugtatom magam, hogy amit eddig elértem, kávé és cigaretta nélkül nem történt volna meg. Majd egyszer azt is elérem, hogy kávé és cigaretta nélkül fogok alkotni. Talán. Hagyom magam meglepni... Ahogy három nap múlva is, mikor találkozom ezzel a sráccal. (Elszégyellem magam, hogy srácnak nevezem, de telefonhangja alapján ez ugrott be...) Mert egyre jobban érzem, hogy Isten küldte őt nekem, épp most, illetve a legjobbkor. Nem is tudom, hogy rá gondoltam-e többet az elmúlt három nap alatt vagy Istenre... Azt viszont tudom, hogy most mindenki mellettem áll. Istennel az élen természetesen. Hát kell ennél több?!
